Terhességem alatt nagyon készültem a szoptatásra, kíváncsi voltam, milyen érzés lesz majd, lesz-e elég tejem, meddig tudom így táplálni a babám. Igyekeztem mindent jól csinálni, hiszen ez egy tökéletes anya dolga: szoptatni márpedig kell, mondták az idősebb, „jóindulatú” rokonok. És én is így gondoltam.
Elolvastam egy csomó szakkönyvet, internetes fórumot, megkérdeztem az orvosaim, a barátnőim és boldog-boldogtalant, akit lehetett. De még mindig nem tudtam, hogyan is lehet ezt jól csinálni. És persze jött a gyerek, nem volt olyan jólnevelt és megértő, hogy megvárja, amíg az anyja megszerzi a PHD-t a témában.
Szerencsés voltam, mert a kórházban – sok hellyel ellentétben – nekem segítettek. A baba már a szülőszobán mellre került, bár nagy ívben tojt anyukájára és a szakkönyvekre is, ő bizony ordított két órán keresztül, és az utolsó dolog, ami érdekelte, az a mellem volt. De tudtam, jó úton vagyunk, ez az első lépés és sok anyukának sajnos ez sem adatik meg. Felkerültünk a gyermekágyas osztályra, ahol aztán mindenki szakértő volt a témában. A szobatársam második gyerekét szülte meg terhességi cukorbetegséggel és elvileg ugye diétáznia kellett volna, de ez valahogy láss csodát, elmaradt, és a baba végül 4,5 kilóval született meg. (Megjegyzem, nekem is terhességi cukorbetegségem volt és az új étrend miatt én fogytam 15 kilót, és a baba is normál súllyal, egészségesen született). Már az első napon elmagyarázták nekünk, hogy az újszülöttek a kórházban veszíteni fognak a súlyukból, ne aggódjunk, a tejbelövellés a harmadik napon várható ideális esetben.
Szobatársam minden orvossal összeveszett, mondván, hogy márpedig ő az első gyereknél sem tudott szoptatni, tehát most sem fog, meg sem próbálja és az ő gyereke bizony ma éhen fog halni. Ha nem ma, akkor holnap biztosan. Hiába próbálták szegény asszonynak elmagyarázni, hogy egy ekkora súlyú baba egy hetet is átvészelne a tartalékokból, ő bizony kiharcolta a cukros vizet. A baba írd és mondd 40-50 grammnyi cukros vizet ivott meg egy-egy étkezésre és természetesen úgy kiütötte magát, hogy egész nap aludt. Ilyenkor azért szívesen megkérdeztem volna a dietetikusom, mekkora eséllyel lesz ez a baba cukorbeteg. A szobában lévő többi éhenkórász gyerek, akiknek az anyja a szopizást erőltette és nem adott cukros vizet – köztük az enyém – persze ordított egész nap. Szobatársunk pedig osztogatta a tanácsokat, hogy bizony nekünk is adni kellene cukros vizet, mert különben a gyerekeink éhen halnak. A tejbelövellés szépen megtörtént mindenkinél, ahogy kell, kivéve az említett cukros kismamát, de én már akkor elbizonytalanodtam, hogy akkor most mi van? Hogy is lehet ezt jól csinálni?
Az első négy hét alatt három mellgyulladáson estem át, pedig én aztán próbáltam fejni, amikor csak tudtam. Vagy a gyerek lógott rajtam vagy én a mellszívón. Nyilván mindent megtettem, hogy a tejem ne apadjon el, mert szeretek szoptatni és nem láttam okát, hogy akkor váltsak tápszerre, amikor még nem muszáj, és egy kis erőlködéssel ugyan, de még van tej. Meséltem a nőgyógyászomnak, hogy ezt az időszakot úgy próbáltuk átvészelni, hogy olyan gyakran tettem mellre a babát, ahogy csak igényelte, és ha kellett egy óráig is szoptattam, így a tej szépen elkezdett gyarapodni. Erre ő iszonyatosan leszidott, mondván egy egészséges baba három óránként eszik és nem tovább, mint húsz perc. Akkor le kell venni a mellemről! Mondom rendben, de akkor nem eszik eleget és fél óra múlva ordítani fog, nem beszélve arról, hogy szép lassan elapad majd a tejem. A válasz az volt, hogy akkor márpedig tápszerrel kell pótolni. Egy órát nem szoptathatom! Egyébként pedig mellgyulladással szoptatni, lázasan tilos! (Az ő kollégája az ügyeleten előtte azt mondta, hogy tartós láz esetén nem javasolt, de addig lehet).
Mondom, rendben jó, akkor megint én vagyok a hülye, de csak megkérdezem a védőnőt is, mert az ösztöneim azt súgták, kit érdekel az orvos, a gyerekem tudja, mi a jó neki. A természet okosan oldja meg a dolgokat, jól vannak összerakva ezek a kiskópék. A védőnő elmondta, hogy jól csináltam, tessék csak igény szerint szoptatni, egy pasi meg akkor szóljon bele a szoptatásba, ha már próbálta.
A babám a mai napig elmarad a „tankönyvek” által előírt napi mennyiségektől. Biztos megint én vagyok a hülye és a nőgyógyásznak van igaza, hogy pótlás kell, de szerintem, ha mosolyog a babám szopizás után, és átalussza az éjszakát, akkor olyan nagy baj nem lehet. Ugye azt lehet olvasni mindenhol, hogy a babák féléves korukra érik el a születési súly dupláját. Hát, kíváncsiságból, elővettem az én régi kiskönyvemet, amiben az én babaadataim voltak 25 évvel korábbról. Természetesen az én súlygyarapodásom sem érte el a mostani orvosok által előírt minimumokat, sőt féléves koromra a közelében sem voltam a születési súly duplájának. Anyukámat ezért sehol nem cseszegették, szoptatott, ahogy tudott és makkegészséges gyerek lettem. Mindez persze még egyszer mondom, 25 évvel ezelőtt volt. Nyilván sok múlik a genetikán, de nincs olyan érzésetek néha, hogy túl van szabályozva minden? Sokan méricskéljük azt a szerencsétlen kis csomagocskát napi húszszor, mint egy megkergült kisegér, közben meg nem kell ehhez még anyai ösztön sem, hogy lássuk, eleget eszik-e. Persze tudom, vannak olyan esetek, ahol ez nem elég és igenis kellenek az irányszámok, de akkor tényleg kezeljük ezeket úgy, mint irányszámok. Lehet, hogy nálunk sem lesz elég végül a tej, és akkor természetesen zokszó nélkül váltok tápszerre, na de addig legalább megpróbálhatom?
Nagyon tanulságos elolvasni a La Leche Liga honlapján található Rettenetes tanácsok részt (például itt: http://www.lll.hu/node/151). Nekem némelyik sztoritól égnek állt a hajam. Példaként csak egy:
Egy mama meséli: Amikor a doktornénink megnézte a 3 hónapos babámat, aki remekül szopizott és havonta több mint egy kilót hízott, azt mondta, a súlyfejlődésével meg van elégedve, csak nem találja a gyereket elég hurkásnak, ezért adjak neki tápszert szoptatások előtt. De hogy ne legyen túl nagy a térfogata a tápszernek, és ne legyen vele tele a baba pocakja, csak egy kevés vízben oldjam fel és úgy adjam oda neki ezt a pempőt.
Még mindig nem tudom, hogy lehet ezt jól csinálni, de ma már szerencsére eljutottam oda, hogy én és a babám is teszünk a különböző tanácsokra és csak magunkkal foglalkozunk. Egy véleményt fogadok el, mégpedig a gyerekorvosét, aki ellenőrzi havonta, hogy megvannak-e még azok a bizonyos hurkácskák. Súlygyarapodásunk még mindig az alsó határt súrolja alulról, de próbálkozunk tovább a kizárólagos szoptatással, amíg csak a baba jól érzi így magát. Tanácsokat én nem adok senkinek, úgyhogy meséljetek inkább Ti, milyen rettenetes tanácsokat kaptatok a gyerekeitek táplálásával kapcsolatban?
Ancsi
