Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
elvisszük a gyereket majálisozni. A Zuram keresztgyerekét.
Hetedjére nézem át a táskát: egy konyhai törlő, három kis üdítő, macisajtos kifli, nedves törlőkendő, víz, kézfertőtlenítő, zsepi, sebtapasz, plusz a személyes cuccok. Pénzt raktál? Raktam, persze. Mégis, mennyit? Ennyit. Nem elég. Miért ne lenne elég? Szerintem nem, tegyél még oda. Jól van, nyugi már. Játszós cucc fel, macskák bezár, mesefigurás hátizsák fel, útra kelünk. A Zuram vigyorog, látom az arcán a kérdést, amit egy hete én is szajkózok magamnak: normális vagy?? Biztos nem, hisz kicsúszott az én számon: elvisszük a gyereket majálisozni. A Zuram keresztgyerekét.
Paraméterek: 3,5 éves, óvodás, leány nemű, szőke, kékszemű, gödröcskés, cserfes, okos, tanulékony, estébé. A keresztapját imádja, rajtam csüng...há' mér' ne vinnénk el. Ő még sosem volt ilyen helyen, én még sosem voltam gyerekkel, csak lesz tán valami. A gyerek egy hete jönni akar, le sem lehet lőni, telefonban: Mikor megyünk? Elmagyaráz: ennyit kell még aludni. Zsizseg. Én is. Ennyi erővel a doni hadsereg egyetlen tagja is lehetnék, aki szembenéz az ellennel. A gyerek tapsikol, az anyja röhög, de minimum hülyének néz a hátizsák láttán, kapunk cserezoknit, kardigánt, leégés elleni kenőcsöt (ez egyébként nekem jutott eszembe, roppant büszke vagyok magamra) egy "legyél jó"-t, aztán hajrá.
Fogom az apró kezeket, "Lassítsál már, nem futóbajnok ez", a Zuram röhög, jön ez, ne aggódjál. Dehogy aggódom. Mér' aggódnék? Egy emberpalánta. Nagy baj nem lehet, nem igaz? Lett azért, csakhogy nem a gyerekkel...
(Aki név alapján nem tud beazonosítani, gyorstalpaló: szar gyerekkor, szörnyűségek, alkoholista szülők, verekedés, éhezés, 14 évesen el otthonról, se anyakép, se apakép, assetom, mi az a család, hogy működik, gyerek, köszi nem, menekülök, nem tudom, hogy kell velük akármit is, 20 évesen láttam először közelről gyereket, akkor is úgy fogtam, hogy az anyja csak röhögött, és röhögött... Ez az ötlet, illetve terv kb. olyan, mintha egy hangya akarná meghódítani a holdat)
...hanem velem. Kétpercenként: "Kérsz, inni? Éhes vagy? Pisilni kell? Nincs meleged? Nem fázol? Nem fáj a lábad? Minden rendben?" A Zuram arckifejezését már fordítom is magamban, hagyd már békén, a szükségleteit úgyis jelzi, a kívánságait még inkább: Kérek pónis lufit. Persze, megkapja.
Nyomom a rizsát, merre megyünk, itt a nagy folyó, ugye milyen szép, igen szép, a bácsi miért alszik ott, gondolkodás nélkül vágom rá, hogy napozik. A hontalanság elmagyarázását a képességeim meghaladásaként értékelem. Elfogadja probléma nélkül. Most ül először buszon. Minden érdekes, ül az ölemben, tátott szájjal néz. (fókuszálok, megy ez, hajrá, mondjál már neki valamit, miért ilyen kuka ez, csak nincs valami baja?)
A tömegtől kicsit megszeppen, de a fent említett lufi remek figyelem-elterelő, onnéttól nincs megállás, magyaráz, magyaráz, a gyerek tátott szájjal néz, felét sem érti, csak nézi a legnagyobb, legfélelmetesebb forgót, és mutatja, hogy oda. Oda ugyan nem, az felnőtteknek való, nyilván nem vallom be, de hat lóval sem lehetne felhúzni rá. És ez így megy. minden érdekli, ami nem neki való. (Nem röhög, gyakorló anyáknak ez nem újdonság, nekem igen.) Aztán vezet kisvasutat, ül a hercegnő tökhintójában, vigyorog, fotózok, ám a görcs még a gigámba csimpaszkodik. Menjünk máshová, Megyünk, persze, kinézi az édességes pultot, rajta a lehető legnagyobb pénisz alakú nyalókát. Felnyihognék, ám kisujjból jön a válasz: az a nagylányok nyalókája, te kapsz kisebbet a másik pultnál.... amit el is felejt, mert a szagos szappanok vonzzák. Magyaráz, magyaráz, a gyerek néz, majd közli: arcfestés. Ámen. Hálistennek.
Félúton mini játszótér, leköti, hurrá, számolok, a gatyánk még nem ment rá, a pofátlan lehúzás most először nem érdekel. Választ magának egy karláncot, szigorúan a ruhájához illőt... az apja horgász, nosza, horgásszon ő is, büszkén közli, ez nagyobb, mint amit az apja fogott. Azé'se röhögök. A Zuram igen. Választ ajándékot, teljesen elégedett. Nézem az órát, hihetetlen, két óra eltelt, mindenki él, sőt, boldog, és elégedett. Mászós csúszda. Oda. Jó, rendben. Csajnál rákérdez, szerinte menjen. Megy is, mint a golyó, mire észbe kapok már feldzsalt a hálón, én alul nézem, vigyorog, csúszik. Hülye kérdést teszek fel: csúszol még? Mint a gép. Aztán beüt a krach.
Nagyobb gyerek miatt meginog, megsüti a kezét a nejlon. Ő nem jön le. Vérnyomásom kéccáz, mi a franc lesz, könyörgök, gyere le, itt vagyok, elkaplak. Ő nem. A Zuram békésen kérleli, én már világvégét várok, a csaj felmász, gyerek lehoz, vigyorog. Mennyüüünk. megyünk. Ősz hajszálamat kisimítom, rendületlenül fogom az apró kacsót. Arcfestés? Rendben. (Végre egy biztos pont, ilyet már kapott). Pingálós csaj nembeszélni magyar, nem baj, beszélni angol, mi legyen a gyerek, legyen pillangó, szigorúan rózsaszín. Gyerek beül, és elalél. Háttérben az indiánok, csaj vigyorog, „meditésön?", mondom ahan. Lehunyt szemek, csücsöri száj. Úgy kell megkopogtatni a vállát, hogy készen vagyunk. Csillog-villog, megcsodálják, hercegnős? Az. Gyerek boldog, néz nagy szemekkel rám, gyönyörű tényleg, mocorog odabent valami, gyere adok puszit, ölelem, ő is engem.
A görcs is lecsúszott a gyomrom környékére. Az érzékeim acélosak, kihegyezve, lufi nálam, királylányos matrica nálam, festett gyerek a keresztapjánál. Hintázzunk. Jó. Hol? Itt nincs hinta. a folyón túl van. Megnézzük? Meg.(remek, minden simán megy. Megértjük egymást, ő minket, (se hiszti, se nyavajgás, az ég egyadta világon semmi...) mi őt, bezzeg a keresztapja laza, mint a rigalánc...) Megyünk. Mint egy igazi család. Hímnemű egyed elöl, karján a ded, nőnemű egyed caplat hátul, macskás hátizsák ellenőriz, lufi oké, cucc oké. (Vajon tényleg ilyen? nézem a többi,"igazi" családot, kívülről biztos mi is ilyenek vagyunk, az idősebbek mosolyognak, a pocakosok vigyorognak, a kisgyerekesek észre sem vesznek. Elmerengenék, de figyelek inkább, a lelkemben való vájkálást meghagyom estére.) A gyerek ragyog, a Zuram ragyog, a csillámpor fele rajtunk. A folyó nagy siker, de ne menjünk közelebb, félek. Jól van, ne félj tartalak, mi az a hajó ott? Mondjuk csónak, nem baj, nem tudunk úszni. Leülünk a partra, a gyerek ámul, kezet mosna a Férj, gyerek: jajj, csak óvatosan. Jó.
Hinta. Jó, hinta. Mászóka. Oké. "Menjélmánodateis...jólvanmegyekmár...siessmánleesik...dehogyesik.." Persze, hogy nem esik...rogyasztok, ha ugrani kéne, de nem kell, mászik mint az alpinisták, újra és újra, én csak lesem, jól van, gyere, nem tudok, dehogynem. Tud is. Mellettem egy hihetetlenül cuki kislány mászik, gyorsabban, mint én valaha, megdicsérem, az anyuka mosolyog, jól esik (áhán, játszótéri stájsz) kérdezem, mennyi, másfél éves, nézek nagyot, mire kimondja, a gyerek a mászóka túloldalán, anyuka sprintben, bébi vigyorog, én is. A padon szülők, kölykök, a mászókán szintén, olyan színes, olyan természetes minden. Nekem is. A görcs valahol eltűnt menet közben. Fáradt szemek."Gyere, eszünk fagyit. Jó, de csak, ha én választhatok. Persze. Színes fagyi nem kell. Jó, legyen. Mit kérsz? Azt, ott. Jó, kérek egy vaníliát, nekünk ezt és ezt, adjál vissza tízezresből, nem tudok, jól van, van apró...a macska seggében...könyékig benne. Fagyi folyik, gyerek boldogan keni össze magát, én a lufit, meg a pofámat, felhörrenek, jól van, pénz megvan, mennyünk már kiinnen...
Kimegyünk, mély levegő, no para...mindenki tömi magát. A buszmegállóban megbeszéljük melyik virág micsoda, meg is jegyzi, roppant büszke vagyok. Tini lány nagy katicás lufival. Gyerek néz. Lécci, mutasd meg neki. Bizalmatlanul nézek, de a csajszi kedves, megmutatja, sőt, a gyereket is. Kihúzom magam, mintha az enyém lenne, hát, most az is, erre a négy órára az enyém volt. Hazamegyünk, mesél, élmény, élmény, élmény... Nagyokat pislog, gyere, ledőlsz, szó nélkül, még mantyog valamit a tulipánokról, majd angyali mosollyal elalszik. Szülők megdicsérnek, én magasztosnak érzem magam. És még valami másnak is. Olyan rendbenvanmindennek. Sandán vigyorgok, mindenki él, sértetlen, sőt boldog, hát kell ennél több?
Hazafelé nem beszélünk, csak egy-egy félmondat buggyan fel. "Jóvotazé'. Ahan. Ügyes ez a lány. Az. Jók voltunk, nem? Persze. Én tudtam..." A Zuram nem erőlteti, nekem száguldanak a gondolataim százfelé. Hallgatok, mint hal a szatyorban. Felteszem a rongyolódott lábaimat. Mocorog belül valami: minden múltbeli dolog dacára, minden félelmem, kattanásom, rettegésből magamnak bebeszélt dolog ellenére: még a végén belőlem is lesz valami... (Anya?)
Aurin
