Látjátok testvérek, ennyi az élet... de még milyen élet, mondom magamban és nézem könnyeim prizmáin át, ahogy az urna eltűnik a falba vájt mélyedésben. Mami ezt már jó előre kifizette magának. „Kisfiam, rakd élire a pénzt!”- mondta mindig, és én nevettem rajta, buliztam, megvettem a huszadik nyári topot is, nem spóroltam. Most, amikor tudatosan nem veszek meg valamit, mintha fentről simogatná a fejem és magához húzna még egyszer, utoljára.
Mami, könnyű kitalálni, az én szupernagyim volt. Nemcsak nagyszülő volt, hanem mentor és példakép is, biztos pont az életem során, kikötő, menedék, tele lendülettel, bölcsességgel, életörömmel. Soha nem nézett hátra, mindig a jót kereste és látta meg mindenkiben. Nem átallt velünk ötvenakárhány évesen szánkózni, lábteniszezni, tollasozni. Ha nála aludtam, a másnap reggeli program torna volt, kemény húsz perces kiképzés, homorítás-domborítás, talpélen járás... lehet, hogy emiatt is hagytam el tini koromra a lúdtalpbetétet? Legendás, trillázó füttye ma is a fülemben cseng, akkor jött, mikor nem húztam ki a hátam.
Emellett varrt is. Csak ráböktem egy manhattanes-felhőkarcolós kötésmintára, és ott lapult a pulcsi a fa alatt szelíden, az osztálytársaim meg irigyen szemlélték. De mondhatnám az akkor divatos nadrágszoknyát, térdnadrágot (ő bricsesznek hívta), kabátot, ami nem köszönt vissza. Amit megtervezett, azt ő véghezvitte, legyen egy új szabásminta, recept, akármi.
Mert szupernagyiságának része volt a konyhája is. Az a hájas süti, a paprikás csirke, de legjobban a grízgaluska-leves hiányzik, mint az álom, remegtek benne a gombócok. Ha Balatonon megkívántam a lángost, nem vett bódésat, sütött nekem frissében. Fagyiból mindig csak egy gombócot kaphattunk, mert „untig ölég egy is” és mikor üdítőért nyávogtunk, akkor is megvolt a válasz: ”Kisfiam, ott a víz”. Mennyit bosszankodtunk, hogy a százas papírzsepinek nekiült és kétszázat csinált belőle, dohogtunk szegénnyel, hogy így túl vékony és úgyis többet kell használni, egy tortalapból meg gyakran két tortát csinált.
Mégis, mégis mindenki szerette, néha csak feküdtem mögötte, ahogy kötötte az újabb pulóvert. Valami természetes autoritás áradt belőle, nem emlékszem, hogy sokszor adott volna pofont, azaz taslit. Ha a mami mondta, hogy indíts vagy kalap, akkor csend volt és fegyelem, önkéntelenül és végérvényesen. Ott nem volt apelláta.
Megmentette az életemet is: mikor magamban gyönyörködve belecsúsztam a stégről a Mosoni-Dunába, ő húzott ki. Ő vigasztalt, ha igazságtalanság ért, és mikor Papi meghalt, hozzáköltöztem két évre. Ekkor már gimibe jártam.
Egy nap igen megbántottam. Már nem tudom, milyen apropóból, de szenilisnek neveztem. Egész nap nem szólt hozzám, de én a lázadó kamasz minden dacával azért sem kértem bocsánatot. Pedig a csend ült és jobban fájt, mint az ütés. Másnap nem ébresztett reggelivel, szerintem tudta, hogy direkt nem kelek fel, az ő hívását várom, Süpdeli, mindig ezt mondta, ha kedveskedni akart. Na, azt akkor hiába vártam. Nem kezdeményezett aznap, én meg szintén hallgattam, öltöztem és mentem ki a buszhoz. Ahogy mentem, csak ez visszhangzott bennem: szenilis vagy, szenilis vagy... ez pattant vissza a szürke tízemeletesekről, a járdáról, az utcáról, már szinte fulladtam tőle; hogy mertem én ennek a drága embernek ilyet mondani? Égett az arcom és alig vártam, hogy délután visszaérjek és a karjába simulva kérjek bocsánatot.
2004-ben a rák vitte el Mamit. Hihetetlen diagnózis volt ez egy olyan embernek, aki hetvenéves koráig aktív életet élt, mindig gyalog jött hozzánk vasárnapi ebédre, járt hetente tornázni, a cigit soha nem kóstolta, bort csak sátoros ünnepekkor. Kegyetlen volt neki, pedig milyen fegyelmezetten viselte. Először csak a háta fájt, arra fűzőt kapott, egyszer odacsukta egy hülye sofőr, azt hittem, megüt a guta. Én kísértem vizsgálatokra, gyakran nála aludtam, hogy anyut tehermentesítsem. De aztán, sajnos, gyorsan átvette a hatalmat az irgalmatlan betegség, 4 hónap alatt, februárban ment el, épp én voltam mellette. Akkor már szinte megváltás volt ez mindenkinek, a gesztenyebarna hajú, vidám asszonyból a kemók során rövid, ősz hajú, vékony és öntudatlan lény lett, az már csak nyomokban volt az én Mamim. Ha magánál lett volna és nem morfiumos delíriumban fekszik és beszél mellé, azt mondta volna, „kisfiam, te engem ne sajnálj”. Soha nem szerette, ha szánakoznak rajta. Még akkor sem, mikor zuhogó esőben lehagyta a busz, minket vitt, ő jött a következővel, törülközővel a fején, fürgén lépkedett és abszolút nem volt mérges sem a sofőrre, sem a világra. Csak ránk, mert sajnáltuk.
Látjátok. Testvérek. Ennyi. Az Ő élete. A fehérmasnis, bőnyrétalapi kislányé, akit szigorúan, szeretettel neveltek, aki 21 évesen ment férjhez egy délceg külsejű, talpig jóindulatú úriemberhez, két gyereket és öt unokát szeretett. Gyakorlatias gondolkodású volt, de szerette a zenét, az ókori görög építészetet, rejtvényt fejteni. Azóta is hiányzik, eltűnt az aranykapocs. Főleg karácsonykor, amikor Bach Toccata és Fúgájára gondolok, ezt hallgattuk vele mindig. Aztán belekaroltam és mentünk éjféli misére. De már jó régóta az angyaloknak készül a grízgaluska, a diós guba és a linzer is...
Most, Anyák napján csak azt kívánnám, hogy ölébe ülhessen a fekete bogárszemű, tűzrőlpattant lánykám, hogy lássa, mennyire egyformák, mennyire egy tőről valók természetben. Hogy nyugtázza, tovább él egy darabja egy másik kis testben, én pedig mesélni fogok róla, olyan sok minden van, semmit el ne felejtsek... És a kicsi közelgő, egyéves szülinapján enne a tortából, amit kivételesen én csinálnék neki, de csak egyszer szedne, mert az édességből, mint tudjuk, untig ölég egy is.
cantaloupe
