A széklet visszatartása, a két-három év közötti gyerekeknél viszonylag gyakran felmerülő probléma.
A széklet visszatartása a két-három év közötti gyerekeknél viszonylag gyakran felmerülő probléma, mely a szülőnek és gyereknek egyaránt kellemetlen. A dolog azért különösen paradox, mert a széklet visszatartása egyben a legbiztosabb jele a szobatisztaságnak, hiszen a gyerek megtanulta visszatartani a székletét, és sajnos néha tökélyre is fejleszti azt, nem engedi el sem a bilibe, sem a vécébe, sem pedig a pelenkába. Ráadásul a probléma többnyire egyre súlyosabb méreteket ölt, az idő előrehaladtával a gyerek napokig, sőt akár egy hétig is képes visszatartani a kakiját. Ez nagyban bezavar a szobatisztaságra való nevelésben is, hiszen a szülő hirtelen nem tudja, mit is csináljon.
Tény, hogy a szobatisztaságot erőltetni nem szabad, de ilyen esetben is fel kell vetni a gyereknek azt a lehetőséget hogy esetleg nem akar-e bilire, vécére ülni. Előfordulhat ugyanis, hogy egyszerűen azért tartja vissza a székletét, mert már zavarja őt a pelenkában. Az ügy azonban többnyire sajnos bonyolultabb.
Fontos szem előtt tartani, hogy a gyereknek nem szorulása van, fölösleges tehát hashajtóval tömni, hiszen ő direkt nem kakil, mert nem akar. A két típus könnyen megkülönböztethető, a szorulásos gyerek erőlködik, és próbál kakilni, amelyik visszatartja a székletét az pedig hirtelen megáll, amikor jön az inger, és erősen összeszorítja a záróizmait. A legtöbb szülő végül kúppal próbálja kivarázsolni a gyerekből a kakit, de sajnos ez sem jó megoldás, hiszen a kúp kellemetlen, és a gyerekben az egész kaki-dolog csak még rosszabb élménnyel párosul. Emellett a kúphoz hamar hozzászokik a szervezet, gyakorlott székletvisszatartóknak egy kis kúp egy idő után már meg sem kottyan. Ugyanez a helyzet a beöntéssel is, a gyereknek iszonyú kellemetlen, és a kiváltó okokat nem szünteti meg.
A széklet vissztartásának a legtöbb esetben lelki oka van, amelyhez aztán társulnak fizikai panaszok is. Minél tovább tartja vissza ugyanis a gyerek a kakit, annál keményebb lesz, mikor végül kijön, annál jobban fog neki tehát fájni, és legközelebb még jobban fog félni. Ezt az ördögi kört sajnos igen nehéz elkerülni. Nagyon sokat kell beszélgetni a gyerekkel arról, hogy azért fáj neki a kaki, mert sokáig benn tartja, és ha minden nap kakilna, - mint anya, apa, nagyi meg a szomszéd kutyája, - akkor nem fájna neki, hiszen anyának, apának meg a szomszéd kutyának sem fáj. Ha végül kakil, mutassuk meg neki és kérdezzük meg őt, hogy mit csináljunk vele. A legtöbb gyerek szereti és érdekesnek tartja a kakiját, van, amelyiknek tetszik, ha bedobjuk a vécébe, és ott úszkál a kaki, de van amelyik megrémül attól, hogy a kaki eltűnik. Olyan is előfordul azonban hogy a gyerek fél a kakitól és sírni kezd, ha meglátja, ilyenkor ne mutogassuk neki, de ne is dugdossuk, kezeljük a témát közömbösen.
Előfordulhat azonban, hogy sem lelki, sem fizikai oka nincs a dolognak, hanem a gyerek egyszerűen élvezi új tudományát. Hirtelen ugyanis hatalma lett a teste felett, megtanult irányítani egy nagyon fontos dolgot, és szereti ezt gyakorolni. Ilyen esetben is fontos annak hangsúlyozása, hogy anya, apa, meg a nagyobb testvér is minden nap kakil.
Ha nagyon súlyos a helyzet, javasolt lehet egy ideig székletlazítót adni a gyereknek , - ezt beszéljük meg orvossal, - illetve reggel, éhgyomorra itassunk vele meleg pótkávét, vagy frissen facsart narancsot. Ez meghajthatja a gyereket, és a hígabb székletet esetleg már nem tudja olyan eredményesen visszatartani. Ha végül kakik a gyerek, nagyon nehéz ennek nem örülni, de nem tanácsos lelkesedni. A gyereknek azt kell érezni, hogy a széklet az nem valami különleges dolog, hanem a világ legtermészetesebb dolga, mindenki kakil és kész, és ez nem valami hatalmas teljesítmény tőle. Másrészt pont ebben a korban a gyereknek nem az az elsődleges célja, hogy boldoggá tegye a szüleit, nem azért kell tehát kakilnia, hogy anya örüljön. Jutalmazni lehet a gyereket, de ezt is nagyobb felhajtás nélkül, nem kell túlhangsúlyozni, csak mondjuk neki kakilás után, hogy jól van, most kapsz csokit, mert aki kakil, az mindig kap csokit. Motiválni ez valószínűleg nem fogja a gyereket abban, hogy elengedje féltett kakiját, de segíthet a kakiláshoz valami kellemes élményt kapcsolni. Fordítva azonban ne cselekedjünk, tehát ne vonjunk meg a gyerektől dolgokat azért, mert nem kakilt.
Bár a kétségbeesett szülőnek ez nem vigasz, a kulcs sajnos mindig a türelem. Rá kell jönni, hogyan, milyen helyzetekben hajlandó végül a gyerek kakilni. Nagyon sokat kell mozogni, és ugrálni, akár közösen ugrálni a kanapén, a mozgás megindítja az ingert, és ha belemerül a játékba a gyerek, elengedi magát, és nem arra fog koncentrálni, hogy visszatartsa a székletét. Sokat kell vele gyurmázni, nyomogatni jó erősen a gyurmát, ha szorongós a gyerek, trambulint venni neki, meg kalapácsos játékot, hadd ütögesse.
Ha az eset reménytelennek tűnik, és a gyerek már olyan hosszan visszatartja a székletét, hogy számára is veszélyes lehet, és láthatóan rosszul érzi magát tőle, mindenképpen érdemes pszichológust felkeresni. A védőnő, illetve a kerületi nevelési tanácsadó bizonyosan a segítségünkre lehet ebben. De nem árt felkészülni, hogy a kezelés nagyrészt a szülőre irányul, hiszen neki kell feltárni azokat az esetleges lelki okokat, amelyek a székletvisszatartás hátterében állhatnak
