Nem vagyok képzett t(h)anatológus, bár érdekelnek Polcz Alaine szövegei, egyszerűen csak „foglalkoztat” a halál. Az utóbbi időben vettem észre ezt a jelenséget. Nem a kislány szüleinek motivációját akarom boncolgatni, hiszen teljes mértékben érthető és „szülői” a viselkedésük, és ízléstelen dolognak tartanám arról „vitát” nyitni Inez édesanyjával, hogy miért nem „engedik el” (értsd: miért nem mondanak le róla) a kislányt. Mert van nekem ugyan elképzelésem arra nézve, hogy mi legyen velem, ha kiderül, hogy menthetetlen és halálos betegségben szenvedek, aminek a lefolyása egyre ijesztőbb és kétségbeejtőbb (a magam számára az aktív eutanáziát szavaztam meg egy ezt engedélyező országban), de nem tudhatom, hogy vajon hogyan reagálnék én magam egy ilyen hírre (vajon tényleg meg akarnék-e halni, vagy inkább húznám, amíg csak lehet, akár szenvedések árán is), illetve hogyan fogadnák a családtagjaim és a barátaim ezt a döntésemet.
Inkább az foglalkoztat, hogy a szeptemberi poszton januárban megint kommentek jelentek meg. Sok. Csodavárás, talán így lehetne megfogalmazni. „Kell hogy legyen csoda”, írta valaki csupa nagybetűvel. Mert a kimondott szónak ereje van. Aztán valaki felvetette, hogy legyen egy bizonyos időpont, amikor minél többen gondolnak a betegre. Energiaküldés, hit a csodában, ő nem halhat meg, szómágia, relaxációs póz, zöld védőburok, gyertya, őrangyal, energiát átadni, aztán tusolás. Utolsó pillanatok, készüljetek, most-most-most megy az energia, tízmilliószoros nap van, csináljuk meg megint, most újabban pedig a ho'oponopono módszert javasolta valaki. Nekem ez nagyon távoli és érthetetlen, de úgy gondoltam, hogy nem azon a poszton fogom kifejteni a véleményemet. Aki ezt szeretné tenni, tegye, nem rondítok bele ott a segíteni vágyásába. Egyesek bennfenteskednek, mások kételkednek a csodában, ismét mások letorkollják őket. Küldjetek pénzt erre és erre a számlaszámra. Igen, de mire költik? És miért pont Ineznek, amikor másnak is szüksége volna a pénzre, „csak éppen” nem utolsó stádiumban van, hanem egészséges? Miért nem számol be az anya iwiwen arról, hogy mi a helyzet a kislánnyal? Mert néhány napja fent volt iwiwen, ééééén láttam. Hitvita: aki nem hisz a csodában és Isten megváltó erejében, az funkcionális analfabéta; aki hisz a csodában és imádkozik, az nem akarja elfogadni a tényeket.
Valóban csak arról szól ez az egész, hogy segítsünk valakinek az energiaküldéssel (a pénz ugyanis egyértelműen segítség)? Vagy azért ott van mindenkiben az az érzés is, hogy „de jó, hogy nem az én gyerekemmel történik mindez”? Nem ítélem el azt sem, aki erre gondol közben, de vajon van értelme mindennek? Közösségi élmény, hiszen valóban erőt ad az a tudat, hogy ebben az órában még sok-sok ember csinálja ugyanazt, amit én. Ártani nem árthat, mondják. Biztos ez? Nem ringatják magukat hamis hitbe? Ha meghal Inez (márpedig az eszem azt mondja: igen), akkor a szokásos részvétnyilvánító hozzászólásokon kívül mi fog még történni? Mindenki hirtelen depresszióba esik azért, mert minden erőfeszítésük ellenére mégsem történt csoda? Esetleg egyetlen napig felfüggesztik az acsarkodást? Vagy inkább megy az élet a maga útján (természetesen menni fog, miért ne menne), ugyanúgy egymásnak esnek más posztokon az emberek (akár a halálhír napján is), Inez családja eltűnik a net süllyesztőjében a „rákban meghalt gyerekek családja” kategória mögött, én pedig megkapom az 'érzéketlen tuskó' címkét azért, mert valahol a net másik felén publikáltam ezt a posztot.
(A poszt előző megjelenési helye a saját blogom volt)
baudolinA
