Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Aki véres, kiabálós, horror szüléstörténetre vágyik, annak nem tudunk ma megfelelő sztorival szolgálni, aki viszont komplikációmentes, pozitív és kellemes szülésélményre kíváncsi, az olvasson tovább.
Aki véres, kiabálós, horror szüléstörténetre vágyik, annak nem tudunk ma megfelelő sztorival szolgálni, aki viszont komplikációmentes, pozitív és kellemes szülésélményre kíváncsi, az olvasson tovább. Csak az a kár, hogy nem én írtam...
Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
Majdnem teljesen problémamentes terhesség végén a kiírt időponthoz képest – ami egy pénteki nap volt –, picit túlhordtam a babát. Férjemmel együtt igyekeztünk kintről a lelkére beszélni, hogy legyen szíves, jöjjön ki önszántából, mert a dokim azt mondta, hogy a következő pénteken beindítja a szülést, ha addig nem indul meg magától.
Aztán csütörtökön szerencsére változtatott ezen az elképzelésén: úgy döntött, csak vasárnap indítja be a szülést. Így pénteken csak egy laza CTG-re készültem, ahogy akkor már minden nap. Délre beszéltük meg a randit, mert akkor kezdett, mivel ő az éjszakai ügyeletes és természetesen szerette volna látni az eredményt. Szokás szerint rákötöttek a gépre, ami (kevésbé szokásos módon) olyan kontrakciókat rajzolt – méghozzá ötpercenként –, mint egy-egy Himalája. Ezt a nővérkékkel elnézegettük bő fél órán keresztül, miközben kérdezgették: "Nem fáj?". Én meg néztem rájuk nagy bociszemekkel, mondván „Én ugyan semmit nem érzek”. Na, jó, ha nagyon összehangoltam magam a géppel, és figyeltem a görbét, akkor felismertem egy pici, tartósabb feszülést, ami jelentkezett a papíron.
Egy óra után doki úgy döntött, ad rá oxitocint, mert ebből bizony szülni fogunk. A kontrakcióim közben négypercesekké sűrűsödtek, de még mindig nem éreztem semmit. Leslattyogtam a földszintre, bejelentkeztem a betegirányítónál, felhívtam férjemet és anyámat, hogy felvázoljam a helyzetet, meg hogy akkor kéne az összekészített táska a kocsiból.
Előkészítettek szépen, kényelmesen (borotválás, beöntés), közben megérkezett a kiscsalád. Befeküdtem a szülőszobára, bekötötték az oxit és vártunk. Dokim közben elpoénkodott édesanyámmal, hogy rajtam látszik, ahogy ő [mármint a doki] öregszik. Ugyanis kevés híján 30éve én, majd később öcsém is az ő felügyelete mellett születtünk. Az idő csak múlt, és a kontrakcióim úgy tűntek el két óra leforgása alatt, ahogy emelték az infúziós adagot. Végül a doki leszedette az egészet, mondván, akkor ma mégse szülünk. Erőltetni meg nem fogja, mivel annak könnyen műtét lenne a vége. Ráérünk.
Így aztán bent maradtam. Szobatársnak kaptam két tündéri csajt. Az egyik sorstárs volt, ugyanígy tartották benn őt is még szerdán, a másik lánynak meg már ott volt a kislánya. Jól eldumálgattuk az estét, majd lefeküdtünk aludni. Mondjuk alvás nem nagyon volt, jött a vihar, villámlás, egyszerűen csak bóbiskoltam. Hajnal négykor gondoltam, kimegyek pisilni. Ahogy felálltam érzetem valami furcsát; kiderült, hogy akkor hagytam el a nyákdugót. Első gyerek, mit tudom én, hogy is megy ez alapon szépen kisétáltam megérdeklődni az éjszakás nővérnél, mit jelent ez. Megnyugtatott, ez valóban a nyákdugó volt, de szinte semmit sem jelent, ettől akár még 3-4 nap is eltelhet a szülésig. (Bevallom, a 3-4 nap említésétől nem lettem éppen nyugodtabb.)
Azonban amint mentem visszafelé, kezdtem azt érezni, hogy mintha valami feszítene néha. Nem nagyon, de azért érezhetően. Sétálgattam egy kicsit a folyosón, ha már aludni úgyse tudok, majd visszamentem az ágyba. A feszítő érzés kezdett erősödni; sőt, már majdnem fájt. Ezért néha rá-ránéztem az órára. Olyan 5-6 perc körül ismétlődött. A szomszéd ágyról a lány megkérdezte, szóljon-e valakinek. Kicsit elgondolkoztam, van-e értelme – hiszen előző nap az ötpercesekből semmi sem lett. Igaz, akkor tényleg egyáltalán nem fájt. A kérdést a természet válaszolta meg: abban a pillanatban elfolyt a magzatvíz.
Ekkor öt óra múlt pár perccel, alig egy órája hagytam el a dugót. És ekkor már tényleg fájt. Na, nem volt elviselhetetlen, de ez már fájás volt, nem csak feszítő érzés. Innentől hihetetlen gyorsasággal történt minden.
5:10 Sorstársam kiment a nővérkének szólni, meg gyorsan hívta páromat a telefonomról, hogy induljon el, mert most már bizony kispapából apuka lesz.
5:20 Megérkezett a nővérke. Hozott egy tiszta kórházi hálóinget. Átöltöztem, összeszedtük a vizes-szőlőcukros kis pakkomat, és kényelmesen elindultunk a szülőszobára.
5:30 Visszafeküdtem a tegnap délutánról már jól ismert ágyra. Fekve a fájások picit rosszabbak lettek. Megint rám került a CTG. Ugyanaz a gép volt, mint előző este, de valami miatt eszméletlen kattogó hanggal továbbította a papírt.
5:32 Bejött a szülésznő. Előbb ránézett a CTG által rajzolt görbére, majd megnézett engem, aztán elkerekedtek a szemei. Azt mondja „nem érzi úgy, hogy kakilni kell?” Uff, még nem, nyögtem meglepetésemben. Villámsebesen kirohant az orvosomért, és jött is azonnal vissza. Alig egy percen belül megérkezett a dokim is, megnézte a CTG-t, engem, majd lekapcsolta a gépet, mert olyan hangja volt, hogy már mindenkinek az idegeire ment.
5:38 Párom épp beesett az ajtón, amikor a szülésznő ismét rákérdezett, nem érzem-e, hogy kakilni kell. Ezennel már igenlő választ kapott. Férjem gyorsan beüzemelte a kamerát egyik kézzel, másikkal az orvosi utasítás szerint megtámasztott a fejemet. Szegénynek még tisztességesen megijedni se jutott ideje.
A negyedik (vagy inkább három és feledik) kitolásra, minden komplikáció nélkül (pici gátmetszéssel) megérkezett, és azonnal fel is sírt a család legkisebb tagja, hivatalosan 5:55 perckor. Még a köldökzsinórral a mellkasomra tették pár percre. Kicsit hüppögött még, majd megnyugodott, ahogy én is. Azt hiszem, ennyire rózsaszínben még sosem láttam a világot, mint akkor és ott, azzal a pici, meleg csomaggal a karomban. Aztán azt újdonsült apuka elvágta a köldökzsinórt.
Amíg apa és lánya kimentek fürdeni, megszültem a lepényt. A stoppolásomnál már ismét mellettem volt a párom is, kezében Alexandra Ízisszel, és olyan idült vigyorral az arcán, aminek a leírására egyszerűen nem léteznek szavak. Bár gondolom, én is hasonlóképpen festhettem.
A varrás után majdnem három órát tölthettünk még együtt a szülőszobán hármasban, és ahogy az lenni szokott, akkor könnyedén azt tudtam volna mondani, azonnal jöhet a kistesó. Azóta eltelt eltelt öt hónap, és ezt az álláspontomat némiképp átgondoltam; természetesen – ha minden jól alakul –, lesz majd testvére, mert nagyon szeretnénk, de előbb azért megvárom, hogy a terhesség és szülés mellett a gyermeknevelésre is legyen elég energiám.
Laliath
