Gemsbok, akinek spontán teherbe esési lehetőségét kizárták az orvosok, a nászéjszakán mégis megfogant. Nemcsak a terhességét szenvedte végig, a szüléskor is komplikációk léptek fel: a 42. héten burokrepesztéskor derült ki, hogy a magzatvíz zöld, ezért azonnali császárt rendeltek el, amelyet a kismama végig érzett. Lánya a tüdejébe került rengeteg mekóniumos magzatvíz miatt a Perinatális Intenzív Centrumba került. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
A férjemmel már az első együtt töltött hét után tudtuk, hogy ennek házasság – meg persze minden, ami ezzel jár – lesz a vége. Körülbelül egy hónappal később az orvosok megállapították, hogy kétoldali PCO-m van, azaz mindkét petefészkem tele van cisztákkal. Így a spontán teherbeesés esélyét ki is zárták. Nehezen, de beletörődtünk és úgy gondoltuk, hogy más utat fogunk választani. Az esküvőnk előtt abbahagytam a fogamzásgátlót – amit amiatt kellett szednem, hogy ciklusom legyen – és a nászéjszakán teherbe is estem. Eleinte betegségre és a hőségre fogtam a rosszulléteket – baba ugye nem lehet. Aztán kiderült, hogy mégis. Elég nehéz terhesség volt. Nemcsak az első trimeszter, de a harmadik is sűrű vécéölelgetéssel telt. A 40. hét is. Aztán a 41. Majd a 42-en úgy döntöttek az orvosok, hogy nem várnak tovább, és megindították a szülést.
Nyolc órán keresztül feküdtem a szülőszobán, és a beleegyezésem és tájékoztatásom nélkül történtek a vizsgálatok, méhszáj tágítása ujjal és burokrepesztés. Arról sem szóltak, hogy a magzatvíz zöld színű. A saját orvosom mellett egy másik, magasabb rangú orvos is megvizsgált, amelyre az a szó, hogy megalázó, édeskevés. Ezután döntöttek úgy, hogy irány a műtő.
Az érzéstelenítés ellenére jobban fájt a császármetszés, mint az előtte átélt méhszájtágítás. Pedig aki szintén átélte, gondolom tudja, hogy az sem kellemes. Igazából majdnem mindent éreztem. Azt is, mikor kivették belőlem a kislányomat, és hallottam, hogy nem sír fel. Az ijedelmemre és a kérdéseimre annyi volt a reakció, hogy a körülöttem lévők egymással sugdolóztak, és azt válaszolták, hogy nincs semmi baj, de majd jön az illetékes és beszél velem. Őrjöngtem, a reakció semmi. A világ legkiszolgáltatottabb helyzetében azok az emberek nem voltak hajlandóak emberszámba venni. A fent említett orvos, aki a választott orvosomnak segédkezett a műtét alatt, odamordult: Hát nem hallja, hogy sír a gyerek? Nem, mert nem sírt. Aztán kitoltak a műtőből egy szó nélkül. A babát nem mutatták meg. Csak a férjemnek, már inkubátorban. Engem letoltak a sebészetre és magamra hagytak.
Később – nekem úgy tűnt, sokkal-sokkal később – jött oda az orvosom, és mondta el, hogy a lányom mekónium aspirációs szindrómával született. Az egész tüdeje tele volt magzatszurokkal. Az állapotáról akkor még semmit nem tudtak mondani. Leszállították a Perinatális Intenzív Centrumba. Ott lehet majd érdeklődni. Holnap. Ez volt este fél hat körül. Másnap hajnali ötkor felkelhettem, és hét körül lemehettem a PIC-re. Úgy mentem végig az ágyak között, hogy tudtam, először fogom látni, pedig már egy fél napja megszületett. És nem tudtam, hogy utoljára-e. Azt mondták, 10 napig nem lehet tudni, hogy életben marad-e. A szövődményekről pedig egyelőre nem is érdemes beszélni.
Azon a napon, mikor a lányom kezelőorvosa – aki egyébként kíméletlenül őszinte volt velünk az első pillanattól – mosolyogva lépett be a kórterembe, már tudtuk, hogy minden rendben lesz.
Utólag – bár egyikőnk sem vallásos – nagyon örültem a névválasztásnak. A kislányom neve ugyanis azt jelenti, hogy Isten megkegyelmezett. És azt hiszem, tényleg. Húsz nap után jöhetett haza. Mosolygós, kiegyensúlyozott, okos, szép és EGÉSZSÉGES a mai napig (és imád orvoshoz járni a kötelező vizsgálatokra). A PIC dolgozóinak ezer köszönet ezért.
Mikor a lányunk kétéves lett, elkezdtünk beszélgetni a tesóról. És mivel ciklusom nem volt, elkezdtem orvoshoz járkálni. Azt mondták, nem lehet gyerekünk. De tényleg. Menjek meddőségi szakrendelésre. Na, azt nem. Akkor marad egy tökéletes gyerek.
Egy hónappal később teherbe estem. Szóval úgy tűnik, jön a tesó. De az biztos, hogy túlhordani nem fogom... Tudom, hogy nincs sok esélye, hogy újra megtörténjen az, ami a kislányommal, de azért... szorítsatok nekünk.
Gemsbok
