„Jól vagytok?”- kérdeztem hasonló korú gyermekkel rendelkező kedves ismerősömet az utcán.”Jól lennénk, ha végre aludnánk” – feleleli, mire nekem szánakozás helyett felcsillant a szemem: „A ti gyereketek sem alszik?”.
Nyilván hülyének nézett, ezúton is bocsánat, de nekem mentőöv volt ez a mondat, mert én már kezdtem azt hinni, hogy csak nekünk jutott ilyen gyerek. Nem tudom, végülis ki találta ki, hogy a gyerekek jól alkalmazkodnak a változáshoz, hát ez itt, mármint a miénk, az nem olyan. Amióta beköltöztünk átmeneti kis lakunkba, azóta hol alszik, hol nem, de leginkább nem.
Nem egyszer volt már olyan, hogy még este fél tizenegykor is fenn volt, pedig előtte soha, de inkább csupa nagy betűvel SOHA nem fordult elő. Bár meg kell hagyni, általában ennél trükkösebb, este, ha nem is könnyen, de elalszik, majd egy-kettő körül fekel és az istennek sem alszik vissza, van hogy ötig is bírja ébren. Mondjuk szerencsére nem sír, de hát ezzel nem vagyunk kisegítve, senki sem tud aludni, ha egy éber kétéves dumál és rendezkedik a lakásban. A legfurcsább az egészben, hogy mi szenvedünk és néha alig vonszoljuk magunkat, ő viszont remekül van, mindig mentegetőzöm a bölcsiben, hogy szegény keveset alszik, lehet hogy nyűgösebb lesz, de a gondozónők szerint nem látszik rajta semmi. Délben eldől két órára, aztán pörög tovább. Az apjával már mindent kipróbáltunk, lecseréltük az ágyát, sőt abba is belementünk, hogy a miénkben aludjon, a helyzet hol jobb, hol rosszabb.
Én pedig a fáradságtól ingerült vagyok és türelmetlen, holott maximálisan megértem szegényt, még nekem is nagyon hiányzik az otthonunk, hát még neki. És folyamatosan azon jár az agyam, mivel tennénk neki jobbat, ha néha viszavinnénk a régi lakásba, - hiszen mi járunk oda minden nap, ellenőrizni a munkálatokat, - vagy ha messziről elkerülnénk a környéket? Néha azt gondolom, biztonságot nyújtana neki, ha legalább szaladgálhatna a kertben, és játszhatna a macskával, ami nagyon hiányzik neki, máskor viszont azon a véleményen vagyok, hogy meg kellene kímélni attól az érzéstől, amit egy szétbombázott otthon látványa nyújt. Szegény biztosan szaladna a szobájába, ahol most nincs semmi, még falak sem, sőt még a padló is fel lett szedve. Egyelőre nem mertük odavinni.
Na de van az életünkben jó dolog is, Abigél már hat hete bölcsibe jár, és amellett, hogy egyszerűen imádja, kisebb köhögést leszámítva még semmi baja nem volt, amit szinte csodának tartok. Minden hétfőn arra gondolok, hogy ezen a héten már biztosan elkap valamit, de egyelőre nagyon jól bírja. Ha aludni nem is alszik, legalább eszik rendesen, sőt tulajdonképpen folyamatosan, és szerencsére nagyon szereti a gyömölcsöket is. Valószínűleg a világ legcukibb bölcsis csoportja a miénk, ha valamelyik gyerek megérkezik, a többi azonnal odarohan, körbeugrálja, ölelgeti és simogatja, olyan az egész, mint valami valószínűtlenül vidám, Unicef képeslap.
