Lehet irigykedni, vagy szörnyülködni, de jelenleg két pár szőrös férfiláb figyel be az ablakomon. Nem könnyű ezek árnyékában Palkónaplót írni, de azért koncentrálok, vagy legalábbis úgy csinálok, mint ahogy a munkások is szigetelnek meg vakolnak, vagy legalábbis úgy csinálnak.
Na de mindegy, úgyis ez lesz a kilátás még legalább két hétig, ráérek megszokni, nézzük inkább, mi van Palkóval.
Kis, kókuszdiófejű gyerekem váratlanul, egyik napról a másikra hasáról a hátára fordult. Igazság szerint nem ez volt a legelső eset, mert pár hetesen néhányszor megcsinálta már ezt a mutatványt, de aztán el is felejtette, és ez így is van jól. Különben lehet, hogy mostanra már arról írogatnék itt nektek, hogy hogyan felesel ez a kis csodagyerek, Ti pedig zsigerből átlapoznátok engem, mint ahogy általában én is lépek, ha hencegős anyukákat fogok ki a játszótéren. Mert legyünk őszinték, nehéz nem világgá kiabálni, milyen különleges a mi kis kölkünk. Főleg az első gyerekes kismamák esnek költői túlzásokba, ha a gyerekük pár héttel hamarabb mászik, áll fel, vagy mondja azt, hogy mama, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva. Szerencsére a második, harmadik gyereknél már azért ők is rájönnek, hogy nem jelent automatikus Nobel-díjat, ha Pistikének hamarabb nő ki a foga, mint Micinek.
Én nem lehettem soha hencegős mama. Lackó mindent későn csinált, semmi értelme nem volt belemenni a „képzeld az én gyerekem már tud...” kezdetű csatákba. A lúzer anyukák táborát gyarapítottam, azon belül pedig a megfutamodós fajta voltam, mert ugye van még a beparázós fajta is, aki rögtön orvoshoz rohan a gyerekkel, ha később csinál valamit, mint a szomszéd kisfia. Szóval ilyeneket hallgattam, főleg Lackó idején:
- Jaaj, hát a Jancsinak be nem áll a szája! Folyton beszél, és képzeld, már egész mondatokat mond! Sőt! Nemcsak magyarul, már németül is tud a drága, tényleg, a tiéd ugye még nem beszél? Pár szócskát csak? Pedig idősebb a Jancsinál, hát nem baj, majd belejön, meglátod!
Vagy:
- Milyen soványak a gyerekeid az enyémekhez képest! Te képzeld, Félix annyit eszik, hogy lassan lekörözi a két évvel idősebb unokatestvérét súlyban. De úgy tudom, még a Mici is idősebb Félixnél ugye? És hány kiló is? Csaaaak? És mit mondott a védőnő?
Általában itt aztán menekültem. Később persze megedződtem és rafkósabb lettem, no meg frappánsabb is, már ami a válaszadást illeti:
- Vigyázz, kisfiam, ne lökd fel a Lackót! Jaj de aranyosan ül a homokozóban, mint egy kis tejbetök! Nem szokott játszani?
- Nem, most épp fejben derivál valamit, ilyenkor hagyni kell - válaszoltam kedvesen, megfagyasztva az aktuális anyuka ereiben a vért.
Ám most ilyen praktikákra nincs szükség, ezek az idők elmúltak, mert most, most én ülök a nyeregben, nekem van ügyes gyerekem, persze magamtól hencegni nem fogok, de ide nekem az összes hencegő kismamát, gondoltam, miközben vidáman szedtem ki a kakiból Palkót, a nap hősét, aki négy hónaposan már megfordul.
Nem sokkal később már kinn a játszótéren olvadoztunk egymás gyerekeitől két másik kismamával. Mindkettőnek kislánya volt, Julcsi és Gerda, mindkét kislány pár héttel fiatalabb Palkónál. Ideális partik, heőzött is Palkó boldogan, elővette a legcsábosabb mosolyát, és úgy csapta szét a kezét a babakocsiban, mintha azt mondaná, gyertek lányok, van itt még hely mindkét oldalon. A lányok viszont csak unottan összenéztek, még jó, hogy nem ásítottak, hogy na, ez is csak olyan, mint a többi, miközben mi mamák hogy-hogy nem, épp a mozgásfejlődésről beszéltünk. És nagyon, de nagyon gyorsan kiderült, hogy még jó, hogy otthon olyan kegyesen elhatároztam, nem fogok hencegni. Persze a többi kismama érdekében akartam tartani a szájam, de végül magamat védtem meg a lebőgéstől. Mert a két kislány már réges-rég megfordult. Mi több, már forognak oda-vissza, és ekkor jól összepréseltem a szájam, de valahogy mégis kisurrant a fogaim közül, hogy a Palkó már pár hetesen, igen, már akkor megfordult!
- Julcsi is! - volt a válasz. - Csak aztán elfelejtette.
Gerda mamája meg csak legyintett, ha jól értem Gerda már forogva született vagy mi. Szóval nincs csodagyerekem. És továbbra is a lúzer mamák táborát erősítem. De azért annyira ne sajnáljatok. Mert az én vigyorgós, heőző, pelyhesfejű kis tündéremet el nem cserélném, nem én, még egy húsz év múlva garantáltan Nobel-díjas zsenibabára sem.
Panzej
