Valamelyik nap a következő kép tárult elém, amikor benyitottam a nagyszobába:
Mici álldogál harciasan a Palkó maxi cosija mellett, egyik kezével ringatja az öccsét, a másik kezével lökdösi el a bátyját:
- Naa, Lackó! A Palkó az én kistestvérem!
- Nem! Közös! – kiabál Lackó, és már látom, ahogy görbül a szája.
Okos szülő mindig tudja, hol kell közbelépni annak érdekében, hogy ne fajuljon egy egyszerű vita hajtépéssé, és nálunk ez a pillanat éppen ekkor érkezett el. A különbség egy egyszerű veszekedéshez képest annyi volt, hogy mérges kiabálás helyett nagy puszikat osztottam szét, és elmagyaráztam Micinek, hogy bizony a Palkó közös kistestvér, szabad ringatni a Lackónak is. Használt a dolog, Mici belenyugodott, és a következő percben már nagy egyetértésben ringatták tovább a delikvenst úgy, ahogy mutattam nekik: Mici jobb kéz, Lackó bal kéz, és szavalták a „Volt egyszer egy Mehemed"-et újra meg újra. Szegény Palkó pedig hiába tárogatta a kis mancsait és hiába kereste a hátsó kijáratot a maxi cosin, kénytelen-kelletlen áldoznia kellett a testvéri jó viszony oltárán.
Persze nem volt ez mindig így. Emlékszem, amikor szülés után két nappal bejöttek a kórházba, hogy megnézzék az újdonsült tesót, remegő lábakkal toltam oda Palkót. Izgultam, mint egy vizsgán, de ugyanakkor úgy éreztem, elég jól felkészültünk. Hónapokon keresztül nézegettük a könyvekben a képeket, taperoltuk esténként a hasamat, tervezgettük, hogy ki hogyan fog segíteni a baba körül. Még az sem döntött romokba, amikor a férjem a szülés utáni első nap azzal állított be, hogy Mici kisbabásat játszik, karban cipelteti magát, nyafizik, és – egyelőre csak – imitálni kell rajta a pelenkázást (épp a szobatisztaságra szoktatás kellős közepén voltunk, király). Egyszóval gáz van, ne is lepődjek meg rajta. Kicsit meglepett a hír, de magamban csak legyintettem, ugyan már, biztos más lesz majd, ha meglátja a kisbabát, felélednek a szunnyadó anyai ösztönök, meglágyul a kicsi szíve, és eltűnik a féltékenység. Hiszen olyan kis édes baba a Palkó, nincs az a nőnemű lény, aki ellen tudna állni neki.
Pedig a Mici épp egy ilyen volt. Hiába toltam ki lopva egy pillanatra a babát az üvegajtó elé, ahová amúgy tilos, Mici le sem szállt az apja nyakából, csak onnét föntről nézett le Palkóra, mint egy kukacra. Nem szólt egy szót sem, rám is csak olyan fáradt-közönyös szemekkel nézett, hogy sírhatnékom támadt. Lackó tapasztalt nagytestvérként aranyosan megnézegette Palkót, majd megállapította, hogy még nem lehet vele játszani. Némán könyörgő tekintetemre aztán nagylelkűen hozzátette, hogy ha majd nagyobb lesz, akkor megtanítja neki, hogyan kell autózni, de ezzel aztán részéről le is zárult az ügy, nekiállt őrjöngve rohangálni. Én pedig egy kicsit megkönnyebbültem, úgy látszik, legalább Lackó kegyeiért nem kell megküzdenem.
Lackó annak idején sem csinált nagy ügyet a Mici születéséből, legalábbis ennek semmiféle külső jelét nem észleltük, azon túl, hogy ahogy hazakerültem a kórházból, lázas beteg lett és szabályszerűen ágynak esett. Akkor azt gondoltuk, biztosan hazahoztunk valami bacit a kórházból, és a Lackó elkapta. Most, ahogy így visszagondolok, emlékszem, ez volt az első komolyabb betegsége. Rendesen meg is ijedtünk, aggódtunk, ajnároztuk, szóval lehet, hogy a betegséggel akaratlanul is megelőztük a „kistestvér körüli ugrálásban elfelejtett nagytestvér" jelenséget. Lehet, hogy nem volt véletlen az időzítés? Lehet, hogy Lackó elnyomta az érzéseit, aztán szegénykém belebetegedett? Nem tudom. De tény, hogy Lackónak egy hatalmas duplót is hozott a kórházból Mici, ami jelentős mértékben segítette a nagybeteg rehabilitációját és lelki egyensúlyának visszaállítását. Ez a dolog kismértékben most is működött, mert a kórházból hazatérve Palkó a gyerekszobába egy hatalmas legót, meg egy Mici által régóta áhított kismotort csempészett, hangos örömet okozva, sajnos a Micinél csak egy napig.
Mert Mici másnap búskomorságba esett, és ebből kábé három hétig ki sem gyógyult. Ami a dolgot igen érdekessé és egyben végtelenül bosszantóvá tette, az az volt, hogy csak velem szemben engedte szabadjára a többnyire hatalmas hisztikbe torkolló világfájdalmát, apjával továbbra is viháncolt, sőt, kivételezett. Csak a „papi" volt jó, ha enni, öltözni, pisilni, játszani kellett, csak az ő keze volt jó, ha mentünk valahová, és egyáltalán, beszélgetni is csak a papival lehetett. Engem ugyanis ignorált a kisasszony, minden tekintetben. Ha szóltam neki, továbbsétált, mint egy sértett primadonna, rosszabb esetben befogta a fülét és a földön fekve sikoltozott. A legszörnyűbb pedig az volt, mikor a papi egy hét után visszament dolgozni, a Lackó pedig az oviba, és mi kettesben maradtunk a Micivel. Napokig kínlódtunk. Én kétségbeesetten, hogy legalább jóindulatának pici morzsáit elnyerjem, mind többet és többet engedtem meg neki. Minden kívánságát igyekeztem teljesíteni, ha dühöngött, puszilgattam, ölelgettem, mire ő ellökdösött, majd visszasomfordált mellém, és ha annyit mondtam neki, hogy „Mit főzzünk, Mici?" már feküdt is a földre a következő hisztire.
A helyzet tarthatatlanná vált. Bevontam a férjemet is a problémába, és egész haditervet dolgoztunk ki. A terv alapja az volt, hogy minél több időm legyen elszabadulni a két nagyobbal otthonról. Így aztán Palkót hátrahagyva mentünk a Micivel kettesben illetve Lackóval hármasban vásárolni, játszótérre, fagyizni. És ugyan Mici eleinte csak duzzogva és szótlanul lépdelt mellettem, azért jött, néha még beszélgettünk is. Lám-lám. Persze voltak gyenge próbálkozások, hogy vigyem a motorját helyette, vegyek neki ezt-azt azonnal, de ezeket rendre visszautasítottam. Ez volt a másik pillérje a haditervnek. Gátat vetni az egyeduralomra törő Mici zsarnoki ambícióinak.
A harmadik fegyver pedig maga Palkó volt, aki amellett, hogy szemtelen módon befurakodott a családba, valamilyen érthetetlen módon mégis izgatta a kis cárnő-jelölt fantáziáját. Gyakran kaptam rajta, hogy álldogál a rácsos ágy mellett, és figyeli a Palkót. Sokszor odafeküdt mellém amikor szoptattam, és némán figyelt, esetleg ő is szoptatott Kitti babát, Ötös babát, vagy plüssállatot, ami épp a keze ügyébe került. Aztán egyszer arra kért, hogy engedjem meg, hogy megszoptathassa Palkót is. Nagyot nyeltem, és óvatosan az ölébe fektettem Palkót, Mici pedig bedugta a gyerek fejét a pólója alá. Palkó üvöltött, Mici pedig elkeseredetten állapította meg, hogy ez neki nem megy, mert nincs cicije.
De szerencsére nem ment el a kedve a babázástól, rendszeresen jött, és gyakran megkért, hogy fektessem mellé a Palkót az ágyunkra. Kitettem a gyereket, és én is odafeküdtem melléjük. Mici eleinte félszegen, amolyan "na gyere te kis varangy" nézéssel ölelte át a Palkót, aztán egyre bátrabban mosolygott rá, simogatta, sőt, megjelent az esti fürdetésnél is, kisajátítva magának a kiskád alsó részét, Palkó lábával együtt.
És lassan-lassan a Miciből igazi nagytestvér lett. Ha Palkó sír, azonnal jelenti, és ő az első, aki bemegy hozzá simogatni, vigasztalni. Mire én odaérek, Palkó tényleg megnyugszik, amire Mici roppant büszke, hiszen mindenkinek meséljük is, hogy milyen okos és ügyes nagylányunk van. Sokszor hangoztatja, hogy ő Palkó "kismamikája", és nagyon elégedett ezzel a státusszal. Olyannyira, hogy még engem is visszafogadott a kegyeibe.
Úgyhogy most megint harmónia van, legalábbis ha egy dél-olasz család átlag hétköznapjait annak nevezhetjük. És csak hogy az utolsó mondat jó vastagon alá legyen húzva, Palkó nekiállt ordítani, Mici pedig már el is indult. Hozzáteszem, a délutáni alvás kellős közepén vagyunk. Lennénk. Megyek, bevetem a visszaszerzett anyai tekintélyt.
Panzej
