Kint állok a konyhában és nem akarok bemenni a nappaliba. Bepakolom inkább a mosogatógépet, sőt, még a kutyát is idő előtt megetetem, csak ne kelljen már megint veszekednem velük. Utálom a megemelt hangomat, biztosan ők is. „Andris!” Ennek az andrisnak pedig olyan csattanása, dörgése van, mint amikor én dörgök, ha mondjuk valami gazságot követ el. Nem vagyok bent, de pontosan tudom, hogy mi történt. Egy öntudatos négyéves a maga módszereivel próbálja a szintén öntudatos kilencévest rávenni arra, hogy vele is játsszon egy picit. A kettőjük közötti kor-, nem-, stílus- és világnézeti különbség azonban korlátokat gördít az elé, hogy jó testvér módjára eltöltsenek legalább egy fél órát úgy, hogy ne kelljen közbeavatkoznom.
Jó messze kimegyek inkább a kertbe, de a csatazaj ott is elér „Andriiiiiiiis, neeeeeee!”. Már tettlegességig fajult a dolog, így elindulok. „De! Add oda!” Magamban közben helyesbítek, hogy különben is úgy mondjuk, hogy add ide, és ha legalább szépen kérnéd, akkor biztosan megkapnád, de tudom, hogy ha nem vagyok bent, akkor az egyébként tündér lányom hirtelen antiszociális kiskamasszá válik. És betoppanok a nappaliba, ahol két testvért látok, akik egyszerre haragszanak egymásra, rám és a világra, hogy ezt tettük velük, összezártuk őket, a lányom szemében meg ott ég, hogy miért pont neki van ilyen testvére. És ahogy nézem őket, közvetlenül az első nevelő szándékú szó előtt, ami már majdnem kidől a számon, arra gondolok, hogy tényleg, néha mekkora kiszúrás ez a testvéresdi. Mert előfordul, hogy leesik a cukor a közhelyekről és a testvér nem lesz más, mint az elsőszámú közellenség.
Ha emlékeimben kutatok, az jut eszembe a tesómról, ahogy éppen nagyon röhögünk. Fekszünk a sötétben és annyira kell a nevetéstől pisilni, de nem megyek ki, mert tudom, hogy az amúgy is tajtékos apám arra vár, hogy végre csendet teremtsen és szétrobbantsa a csapatot. Aztán az is eszembe jut, amikor ülök a tesóm érettségijén és izgulunk érte, meg a csapat osztálytársáért, mert mindenkit ismertem, meg az is eszembe jut, ahogy siklik velem egy fél tucat, nálam tíz évvel idősebb kamasz a jégen, én pedig annyira boldog vagyok. Mert nagy mellénnyel hátradőltem a kistestvér szerepben, az idő pedig szépen elhomályosítja azt, hogy mennyi lemondással járt a nővéremnek ez a sok, számomra szép emlék.
Mert én aztán ott voltam mindenhol, osztálykiránduláson (ez volt szerintem anyámtól a legdurvább), házibuliban, klubdélutánon, moziesten, egyszóval ott, ahol a szerencsétlen, amúgy is szabadságra vágyó tesóm megfordult. Utólag hősnek látom őt és nem értem, anyám hogy lehetett ennyire szűklátókörű, még akkor is, ha a munka nagy úr és nem tudott kire bízni, csak a tíz évvel idősebb nővéremre.
Aztán nekem is születtek gyerekeim, viszonylag nagy korkülönbséggel, különböző nemmel és egyéniséggel és sokszor nem is tudom, hogy mit gondoljak. Mert ne legyen egyke, szocializálódjon a nagy is és a kicsi is, de azért sajnálom mindegyiket. A nagy békés játékát pillanatok alatt szétcsapja ez a kis egyméteres buldózer, akit szintén sajnálok, mert milyen klassz dolog lenne, ha bele tudna folyni a játékba és mondjuk, a nővére kicsit felkarolóbb lenne. Hiába próbálok súlyozni közöttük, hol az egyik jár kicsit pórul, hol a másik. Anyám áll és néz rám nagy szemekkel, hogy miért sajnálom a lányom, van egy testvére, igenis foglalkoznia kell vele. Én meg hirtelen látom a szúnyoglábú nővéremet 17 évesen, ahogy ellentmondást nem tűrő hangon kiadják neki parancsban „Vikike nélkül nem mehetsz”, benne meg egy világ dől össze, én meg boldogan ugrálok két copffal a konyhában.
Még mindig állok a nappaliban, kezemben egy késsel, mert elfelejtettem letenni siettemben, de hát így stílusos. Nézem a két gyilkos szempárt, s még mindig nem tudom eldönteni, hogy most hogyan legyek jó politikus. Anyám hangja ott duruzsol a fülemben, „szólj rá a nagyra, ő az okosabb, legyen belátóbb”, de azonnal megsajnálom a lányom, hiszen olyan jó kislány és csak játszana, de nem tud, mert valaki elveszi, megcsapja, beleszól folyton. Nézem a fiam, aki mindig csak a pici, aki zavar és nem játszanak vele, ezért dühös, de nincsenek még eszközei, hogy ezt a dolgot kezelje. „Játsszatok szépen!”, s ezzel elhárítom a döntést. Mert miért kell mindig jó testvérnek lenni, és miért feladata a nagynak a kicsit pátyolgatni, a picinek pedig miért kéne a nagyot békén hagyni? Nem baj, az idő majd ezt is megszépíti, remélem. Majd megkérdezem a tesómat is.
