Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az orvosoknak a szülés után, hogy megelőzzék a tragédiát, olyan döntést kellett hozniuk, amely végleges, visszavonhatatlan és meghatározza a család további életét.
Ronianyu vasárnapi szüléstörténetünk keretében szabadul meg titkától, amit idáig nem akart elmondani senkinek: most mégis megosztja mindenkivel. Nem akar ijesztgetni, esete nagyon ritka, de ilyen is előfordulhat. Az orvosoknak a szülés után, hogy megelőzzék a tragédiát, olyan döntést kellett hozniuk, amely végleges, visszavonhatatlan és meghatározza a család további életét. Szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
"Zsömi posztja (Az egész világ arra vár, hogy teherbe essek?) indította el a gondolataimat, hogy laptopra vessem, ami mostanában foglalkoztat. Pontosabban, hogy mennyit és hogyan mondjak el a barátoknak a szülésemről, ami nem volt egy fáklyásmenet.
Kezdjük a legelején... 2 év házasság és 8 hónap aktív 'gyakorlás' után sikerült teherbe esnem. 3 hét éjjel-nappali émelygéstől eltekintve az egész terhességem problémamentes volt – most így visszatekintve: imádtam terhes lenni! Picurkánk – nevezzük most Marcinak – farfekvéses maradt a legvégéig, így első gyermek lévén az orvosom a császár mellett döntött. Meg is beszéltük, hogy mikor lenne a programozott császár, de a kisfiam 5 nappal előtte meggondolta magát és nem akart tovább bent maradni. Reggel 8-kor kezdődtek a fájások, a harmadik után elfolyt a magzatvíz is – na ekkor mondtam páromnak, hogy irány a kórház. Marci 12 előtt nem sokkal jött világra a műtőben, minden rendben volt, irány a kórterem, ahol apával kiegészülve ismerkedtünk egymással.
Aztán amikor kezdett elmenni az érzéstelenítő hatása, akkor kezdődtek a gondok. A szülésznők bizonyos időközönként benéztek, vérnyomást mértek, ellenőrizték hogy rendben vagyok-e. Megnyomkodták a hasamat is, hogy rendesen húzódik-e össze a méhem. Hát nem ez történt, teljesen el volt ernyedve, és ráadásul vérezni is kezdett. Ekkor még azt mondták, ez teljesen normális, semmi ok az aggodalomra. De a vérzés folytatódott, és amikor fekve elájultam, akkor rájöttek hogy ez komolyabb mint gondolták. Visszavittek a szülészetre, ahol több orvos is megvizsgált (közben a fájdalomtól nyögdécseltem, pedig a vajúdás alatt egy hangom sem volt), megpróbálták gyógyszeresen elállítani a vérzést, de nem sikerült. Ekkor már az osztályvezető főorvos is 'megtisztelt' látogatásával, és végül megszületett a döntés: vissza a műtőbe.
A dokim próbált felkészíteni, hogy mi történhet: annyira vérzik a méhem, hogy nem kockáztathatják a további vérveszteséget, ezért ha más megoldás nincs, el kell távolítaniuk.
A csecsemőosztályról ekkor még felhozták Marcit, hogy megnézhessem még egyszer. Kicsit durva ezt mondani, de akkor elköszöntem tőle – és a páromtól is. Nem tudtam, mi lesz a vége, de nagyon komoly volt a helyzet, ezt láttuk az orvosok és nővérek arcán is. Amikor az altatásból felébresztettek, a dokim szomorúan elmondta, hogy több módszert kipróbáltak, injekció, masszázs, de semmi sem segített. Eltávolították a méhemet, így tudták az életemet megmenteni. Visszavittek ismét a szülészetre, ahol a párom várt, és órákon keresztül ottmaradt velem. Ez volt a szerencsém, mert a történet még folytatódott: este 11 körül épp aludni próbáltam, amikor azt vettem észre, hogy egyre nehezebben kapok levegőt, a végén már alig bírtam lélegezni.
A párom rohant ki és szólt az ügyeleteseknek, hogy segítsenek. A vérátömlesztés miatt (ha jól emlékszem, 6 egység vért kaptam) lecsökkent a kalciumszintem, és ezért kezdtem fuldokolni. Stabilizálták a légzésemet, és a főorvos kérésére átvittek az intenzív osztályra. Ott is maradtam másfél napig, ezalatt megfigyeltek, kaptam egy csomó gyógyszert, ezután vittek csak vissza a kórterembe a többi friss anyuka közé. Innen már kicsit könnyebb volt, másnap már segítettek felállni és egyedül is sikerült mosdóba menni. A tejem is belövellt, tudtam Marcit szoptatni.
Mivel kétszer is műtöttek, ezért kicsit nehezebb volt a felépülés, de a párom és a nagyszülők rengeteget segítettek. Persze mindenkit sokkolt a történet, a szüleim hetekig a felelősöket keresték, de talán mostanra belenyugodtak. Akkor én is elfogadtam (eltemettem az agyam mélyére), és az segített felépülni, hogy van egy újszülött kisfiam, akinek szüksége van rám.
Mielőtt az első barátok jöttek babanézőbe, megbeszéltük párommal, hogy nem mesélünk semmit, kitérünk a kérdések elől. Mindketten úgy éreztük, nem vagyunk felkészülve egy ilyen beszélgetésre. Egymás között néha szóba hoztuk, de még túl friss volt az emlék, és egyébként is lefoglalt minket Marci.
A pici fiunk időközben egy fél éves örökmozgóvá cseperedett, és a kialakult napi ritmus alatt nekem is több időm van gondolkodni. A teljes történetet most is csak a nagyszülők és közeli rokonok ismerik, például a barátnőimnek (akik közül az egyik épp terhes) nem meséltem semmit. Ugyanígy nem tudják a munkatársak sem. Amikor szóba került a 'Na és mikor jön a következő?' téma, kitértünk a válaszadás elől, hogy még túl kicsi Marci, még nem gondolkoztunk ezen.
Egyre többször jut eszembe, hogy mit fogok mondani akkor, ha egy-két év múlva ismét jönnek a gyerekvállalás témával... A munkahelyemen is tudják jó páran, hogy két-három gyereket szerettünk volna. Rövidre zárhatnám a kérdéseket, ha elmondanám az igazat, de nem akarom hogy sajnáljanak. Meg persze a házasság és gyerek előtt állókat nem akarom megijeszteni a történetemmel.
Azt még el kell mondanom, hogy imádom a fiamat, gyönyörű, jókedvű és okos (néha akaratos és hisztis is...), aki egyre jobban felfedezi a világot maga körül. Én meg paramami módjára vigyázok rá (az első hőemelkedésekor sírógörcsöt kaptam), mert belegondolni sem merek, mi lenne, ha történne vele valami.
Anyu nemrég azzal vigasztalt, hogy rengeteg párnak nem lehet gyereke, pedig hosszú évekig próbálkoznak, nekem van egy, ez vigasztaljon. Igaza is van, de akkor is szörnyű érzés, hogy a páromnak, aki egy csodálatos apa és férj, nem adhatok több gyermeket.
Egyszer-kétszer szóba került már az örökbefogadás is, bár még korai erről komolyabban beszélni. Kicsit félek, hogy ha sikerülne is egy kisbabát örökbe fogadni, akkor is tudat alatt különbséget tennék közöttük, ami nem tenne jót egyik gyereknek sem.
Persze továbbra is hallgatok a barátnőim előtt, pedig jó lenne valakinek kibeszélni ezt az egészet, de nem akarom megijeszteni őket. Több ezer szülés közül egy végződik így, de hogy miért pont az enyém? És hogy lehet ezt feldolgozni anélkül, hogy bárkit (legfőképpen önmagát) ne hibáztassa az ember?"
ronianyu
