Tegnap megint megkaptam a magamét. Egy üzletközpontban voltunk, férjem, Palkó meg én, totál boldogan, mert nem is tudom, mikor voltam utoljára ilyen izgalmas helyen. Szülés előtt már nem megy az ember túl messzire, én legalábbis az utolsó hetekben nagyjából már csak a ház körül kóricáltam, szülés után pedig a babával az első heteket szívesebben töltöttem otthon, a szoptatós párna, sterilizálógép és barátai társaságában.
Szóval járkálok boldogan, szívom magamba a tömeget, nyüzsgést, zsivajt, Palkó pedig szépen alszik, minden rendben. Egészen addig, míg az egyik boltban egy nő bele nem rondít az idillbe. Éppen két eladó cuppog a gyönyörűségtől Palkó körül, amikor előkerül az idősebb hölgy, talán az üzlet tulajdonosa, és némi szemlélődés után nyilvánosan megbotránkozik: "Nem fél egy ekkora gyerekkel a városban járkálni, pláne egy üzletközpontba bemenni?"
Hirtelen déjà vu érzésem támad. Ugyanezt kaptam a Lackónál, ugyanilyen szituációban egy másik üzletközpontban négy éve, és aztán a Micivel is a nyílt utcán. Akkor is megrázott, most is. Akkor sem értettem, most sem. Rossz anya volnék? Mert nem félek?
Érezhető volt a rutin a hangomban, amikor gyors egymásutánban feltettem neki pár kérdést. Többek között, hogy szerinte mi a hivatalos alsó korhatára Magyarországon a babasétáltatásnak? Mit gondol, meddig kell a kismamának a négy fal között meg a ház körül téblábolnia ahhoz, hogy a gyerek kellőképp megerősödjön? Egyáltalán mit jelent az, hogy a gyerek kellőképp megerősödik? Honnét tudjuk, hogy végre utcaképes? Ő mégis hogy oldana meg hathetes babával egy három óránál hosszabb programot?
Mondanom sem kell, a levegőm elfogyott, mire ezeket ledaráltam neki, de ő sem nagyon kapott levegőt, láthatóan nem volt rá felkészülve, hogy megkérdőjelezik a véleményét. El is tűnt a színfalak mögött. Én viszont akár akarom, akár nem, azóta is töröm a fejem. Mások hogy oldják meg a kisebb-nagyobb bevásárlásokat, testvérek cipelését oviból, suliból, vendégségeket, hivatalos ügyek intézését pici, pár hetes babával? Mert az világos, hogy másra nem hagyhatom, ha éhes, csak én tudok neki enni adni, ha sír, nálam nyugszik meg a leghamarább.
Valamelyik Winnicott könyvben (brit tudós, pszichoanalitikus) olvastam egyszer, hogy a baba az első hetekben a saját kiterjesztéseként érzékeli az anyát, vagyis a teste részeként. Szerintem ez fordítva is így van, még ha ebbe nem is gondolunk tudatosan bele. Ha a háromórás kajaszünetbe nem fér a tervezett kiruccanás, hát fogom a kis Palkó nevű kiegészítőmet, aztán indulunk. Voltunk már együtt családi összejöveteleken, majálison, hivatalban, üzletben, sőt, piknikezni is. Összenőve Palkóval. Hol ő vitt engem, hol én őt, nézőpont kérdése az egész.
Mi fér bele három órába egyedül? Mindegy, mert én csupán magát az érzést is élvezem. Ritkán adatik meg, hogy magamban lófráljak ezért talán érthető, hogy nincs nálam lelkesebb jelentkező ha el kell szaladni a boltba, és azon sem lepődik meg senki, hogy szökdécselve viszem a cipészhez a felhasadt talpú csukákat, ha úgy adódik. Bármit, csak egy kicsit egyedül. És talán más is magára ismer abban a bulis fílingben, amit egy kismama érez akkor, ha esténként elszabadul valamelyik nagy teszkószerű helyre bevásárolni. A legtöbb ember utálja ezeket a helyeket, de egy lakásból egyedül szabaduló kismamának ez maga a mennyország. Nekem legalábbis az volt az első hetekben. Na jó, bevallom, tulajdonképpen még most is a hét fénypontja. Vajon azért normális vagyok? Mit gondoltok, brit tudósok?
Panzej
