A mostani harmincas generáció felnőtt már egy ideje, még ha nem is látszik mindenkin, akkor is. Idő közben pedig volt egy rendszerváltás, s gyökeresen megváltozott körülöttünk minden. Persze nem mi voltunk azok, akik nehezen vettük az új szelek által elénk fújt akadályokat, egy dolog azonban biztosan nehéz volt: Amit csodálkozó tekintettel elhittünk és úgy hittük, hogy jó, egyszer csak nem volt tovább. S míg az apu, vagy a nagyi értette, hogy mi miért történik, és már miért nem, addig mi csak kapkodtuk a fejünket, hogy ez a sok minden akkor mégis csak hülyeség? Tényleg nem baj, ha ezután otthon felejtem a kisdobos nyakkendőmet? Nem kapok érte osztályfőnökit, vagy nem fenyegetnek majd azzal, hogy nem avatnak úttörővé ? Mi lesz a hat pontunkkal? Engem akkor már soha nem fognak megválasztani agitprop-titkárnak? És a KISSZ nélkül is lesz iskolai élet? Jövő nyáron nem lesz címerező tábor sem? Örsvezető sem lehetek, pedig megígérte az Ica néni. Gyűjtsünk emlékeket gyerekkorunk május elsejéjéről!
Azt hiszem, nem álltunk meg a fenti dolgok nélkül a fejlődésben, de emlékeink vannak még egy letűnt korból, amikor kötelező-szabadon választott formában mentünk felvonulni, de mi azt élveztük. Legalább is egy ideig, mert integethettünk és vihoghattunk, kaptunk papírzászlót és vadászhattunk egy csomó piros lufit is. Azt meg igazán nem értettük, hogy a papa miért olyan mélabús és miért szentségel folyton, amikor ez egy nagy ünnep, hiszen egyszerre mozdul meg a nép!
Persze, mire a tribün elé értünk, már rosszul voltunk, ugyanis arra a két percre, amíg köszönthettük Kádár elvtársunkat , legalább két órát vártunk, hogy aztán felfejlődve, rendezett sorokban masírozhassunk. A hangosbemondó pedig csak köszöntötte és köszöntötte a lelkes és kevésbé lelkes felvonulókat, s ha meghallottunk a Szolner József úttörőcsapat nevét, az volt maga a boldogság.
A nap fénypontja természetesen az Önök kérték volt, mert egyszer azért majd hátha meg állítanak majd minket is és akkor majd kérünk egy nagyot. Hogy mit, persze nem tudtuk, valamit. Azt pedig, hogy megmondták rögtön, hogy mit kérhetünk, nem tudtuk, legalább is nem akartuk elhinni.
Az utókor nagy talánya pedig mindenképpen az marad, amikor a kórussal a Zuglói Nyugdíjas otthon ünnepi előadását tiszteltük meg, s elénekeltük az Éljen május elsejét. Vajon ez tényleg szórakoztató lehetett az ott bóbiskoló 30 nyugdíjasnak, kérdéses, mindenesetre mi elhittük, hogy életük csúcspontja, hogy meghallgathatják a nótáinkat. A fellépés utáni torta szelet pedig jó volt, csak hát gyorsan kellett enni, mert beszélgetni a kutya nem akart velünk.
Emlékeink tehát vannak, piros és kék nyakkendő kötéséről, osztályteremben késő délutánig lufi fújásról szédülésig, papírmasé zászlókról a táblán, zászlótisztelgésről, felvonuló tankokról, és masírozó katonákról. Gyerek fejjel ez volt május elseje. Ti mire emlékeztek?
