Amikor azt hisszük, hogy a pubertáskor még messze van, tévedünk, ugyanis elég egy picit félrenézni, aztán furcsa dolgokat kezdünk észrevenni a gyereken.
Amikor azt hisszük, hogy a pubertáskor még messze van, tévedünk, ugyanis elég egy picit félrenézni, aztán furcsa dolgokat kezdünk észrevenni a gyereken. Egyik nap a majdnem kilencéves lányom aggódó fejjel jött ki a kádból, már akkor sejtettem, hogy valami van, amikor az ázott kutyus-tekintetet levettem. Hát, hipochonder, istenem, van ilyen, volt honnan örökölnie, például tőlem. „Valami van itt.” És ahelyett, hogy megmutatná a konkrét helyet, két kézzel fogja a cicijeit, amik még tulajdonképpen csak a cicihelyek. Alaposan szemügyre veszem, és tényleg be van neki dagadva mindkét mellbimbója, a franc esne bele, hogy mindig van valami. Biztosan begyulladt, gondolom, de hogy mitől, tippem sincs, s ennél a pontnál érkezett be R.E., aki természetesen ennek a témának is szakértője. „Nekem is volt ilyen.” És ezt teljesen faarccal közli, ezzel pedig végérvényesen elviszi a dolgokat abnormális irányba.
Na, akkor semmi gáz, apádnak is volt ilyen, fél év, mondja és elmúlik. „Anyám, milyen daganat támadta meg ezt a gyereket” - gondolom, lehet, hogy R.E. véletlenül gyógyult csak ki egy halálos kórságból, ennek a gyereknek azonnal orvoshoz kell jutnia. De ezt véletlenül sem mondom neki, inkább jól megnyugtatom, hogy a világ legtermészetesebb dolga a dió nagyságú csomó a mellbimbóban. Ami fáj (istenem, végstádium, gondolom) basszus. Hívom anyámat, aki nem kap levegőt a röhögéstől: "Annyira sajnálom, hogy végül nem viszed el orvoshoz, szereztél volna legalább szegény dokinak néhány vidám percet is. Hát nő szegénynek a melle.”
Az anyák többségének magáról a serdülésről az jut rögtön az eszébe, hogy egyszer csak varázsütésre elkezd fejlődni a gyerek. Nem gondolunk átmenetekre, csak melltartóval bíbelődő nagylányokra, és bozontos nemi szervekre, amelyek tulajdonosai pattanástól virágzó arccal duzzognak reggeltől estig. Pedig a serdülés egy olyan folyamat, ami már tízéves kor körül elkezdődik, napjainkban ráadásul jóval előbb is, a környezeti hatásoknak köszönhetően. A mindenki számára egyértelmű menstruációt számos olyan változás előzi meg, ami arra enged következtetni, hogy a kislányból hamarosan nagylány lesz.
Az egyik ilyen látványos változás, a hirtelen növés, az eddigi gömbölyded, babás formák megnyúlása. A végtagok egyszer csak indokolatlanul hosszabbak lesznek, mint azt megszoktuk, főleg, ahogy a gyerek szokta meg, ettől pedig szegényke olyan esetlenkel lesz (pedig mi naponta lekapjuk a tíz körméről, hogy miért ver le, ejt el mindent, hát ezért).
Az első pattanásokra sem kell sokáig várni, néhány piszok kis piros ragya már kisiskolás korban is éktelenkedhet a gyerek arcán, persze még korántsem olyan feltűnően, mint ahogy később majd jelentkezik a közutálatnak örvendő pattanásos bőr. Aztán az is egy árulkodó jel, hogy az eddig bababőrű gyerek hirtelen jelét adja annak, hogy izzadni is képes. A haját sokkal gyakrabban kell megmosni, már egy hét alatt is csatakossá válik, valamint a keze is elkezd izzadni.
A mellek növekedésének első jele, hogy a bimbóudvar elsötétedik és kiemelkedik, azaz megduzzad. Minden második fiúgyerek is tapasztalja ezt a jelenséget (mégsem mondott akkora marhaságot R.E.), így a fiús anyukáknak sincs semmi oka aggodalomra. A lányoknál a mell kialakulása nem egyik napról a másikra történik, két-három év alatt fejlődik ki a „végleges” forma. A kezdeti csomók, melyek nem csak fájdalmasak, de aszimmetrikusak is lehetnek, tehát hamarosan belesimulnak a környezetbe, azaz a mell zsírszövetei is növésnek indulnak.
A következő változást a szeméremszőrzet megjelenése lesz, ami körülbelül egy-két évvel később kezd fejlődni, mint a mellek. A hónaljszőrzet végül egy időben indul neki a menstruáció megjelenésével (itt nyerünk újabb egy-két évet), s mire idáig eljutunk, addigra egészen hozzászokunk ahhoz a tényhez, hogy a gyermekünkből hamarosan kész nő lesz.
Ehhez persze csak mi szokunk hozzá, a gyereknek ennél jóval nehezebb dolga lesz, ugyanis ezt a hihetetlen mértékű változást igen nehéz feldolgoznia, s nem túlzás azt mondani, hogy néhány év alatt gyakorlatilag új és nem utolsó sorban más ember lesz belőle. Ez pedig alaposan rányomja a bélyegét szegény kis kamaszunk hangulatára (és a miénkre nem kevésbé), higgadtabb pillanatainkban koncentráljunk inkább a sajnálatra, mint az általuk okozott dühre.
Miközben rezzenéstelen tekintettel néztem át Susan Mayeren a tévében, magamban végérvényesen rájöttem, hogy valami elkezdődött. Ez persze nem szomorú, csak furcsa, hiszen ideje hozzászoknunk, hogy folyton minden változik. Én pedig próbálok ennek legalább annyira örülni, mint a büszke kilencéves, aki legszívesebben centivel aludna, hogy megmérhesse, mennyit is nőtt pontosan a melle.
