38.
38. hét
A nemzetközi helyzet fokozódik. Most már bármikor megszülethet, igen, bármikor, és ez sajnos már rajtam is nagyon meglátszik. Jövök-megyek, mint egy időzített bomba, időnként itt fáj és ott sajog, én meg megtorpanok, ideges leszek, eszembe jut mi mindent kellene még csinálni, jaaj, miért is nem tudom előre, hogy mondjuk április 19-e délelőtt 10 és 12 között szülés, nagyi idejön, férjem szabit kivesz, bőrönd összerak stb, és nincs ez a bizonytalanság érzés, hogy mi lesz a gyerekekkel, ha nekem hirtelen el kell tűnnöm, mi lesz, ha ma éjjel, mert speciel még nincs összerakva a holmim, sőt, a férjem is vidéken, öcsémet rendeltem át ide aludni, hátha, hátha.
Talán nem meglepő, hogy engem már így a harmadikkal nem az izgat, van-e medence a szülőszobán (valószínűleg úgysem lenne már idő beleülni), vagy hogy milyen modern esetleg barátságos, hiszen ezek tök lényegtelenné válnak, mikor a kismama élesben használja az ominózus helyiséget. Nem, az én helyzetemben a fontos kérdések, hogy pl. beérek-e a kórházba időben, tekintve, hogy a Mici cakumpakk minden fájással, tolással, kórházba rohanással együtt két óra alatt megszületett. Azzal hergelem magam, hogy mi lesz, ha mondjuk a férjem bent dolgozik, mikor elfolyik a magzatvíz.
Kibírom-e addig, míg ő BKV-val hazavergődik és bevisz a kórházba. Vagy végül más visz be a kórházba, ő meg majd egyenesen odajön. Ki fog a gyerekekre vigyázni, akiknek a napirendjét gyakorlatilag csak én ismerem, mivel én csinálom velük a hétköznapokat. Megpróbálom felidézni a fájdalmat, lélekben felkészülni. Szeretnék nappal szülni. Szeretnék naívan és tudatlanul odakerülni. Másik percben annak örülök, hogy tudom mi vár rám. Ésígytovább. Hol itt, hol ott üt ki a dili. Kapkodok, ideges vagyok.
Tegnap, mikor a Mici a reggeli játszóterezés után félig állva, félig a díványra dőlve elaludt a nappaliban, vérszemet kaptam, és nekiálltam főzni. Gyors egymásutánban összedobtam egy hatalmas lábos bolognai szószt, kábé tíz liter húslevest, több napra elegendő gombapörköltet meg pulykaragut, és lettek volna még egyéb ötleteim is, de a hasam beintett, egyszerűen fájni kezdett, lehetetlenné téve a további akciókat.
Ma pedig egész nap a még mindig tök üres bőröndöt kerülgetem, hol jobbról, hol balról rúgok bele egy nagyot, tudatalatt érzem, hogy nem akarok én ebbe még pakolni, nekem még heteim vannak, szám szerint kettő, de akkor jön ez a hátha, hátha, mi van ha mégis feeling, és legszívesebben nekiugranék a szekrénynek, pizsamák és egyéb kórházi felszerelések után kutatva. Ennél a pontnál viszont valami gáz van. Komoly az ellenállás bennem, ami a bőröndöt illeti. A bőrönd, az valahogy olyan végzetes és visszavonhatatlan. Félek tőle. Áthidaló megoldásként inkább listát irogatok, ez még olyan izgalmas is így, mintha a tűzzel játszana az ember. Mint amikor egy középkori kínzóeszköz kiállításon járva borzongva kerülgeti a különböző gyanús segédeszközöket, hát olyan ez a bőrönd. Az egyik segédeszköz. Egyelőre ez látszik a kórházból, ez jelzi a kórházat, és vele együtt minden idegesítő szülésgondolatot, úgyhogy rosszul vagyok, ha ránézek, és marad a lista, tovább rugdosom a bőröndöt, hátha megtelik, csak úgy, magától...
Panzej
Cikkzárta utáni hírek, most jövök az ultrahangról. 39. hét. Faros a gyerek, már nem is tud megfordulni. Mi lesz velünk? Leszek-e még jövő héten?
