Speciel sosem voltam az a fajta, akit zavarba lehetne hozni az ember biológiájához tartozó dolgokról való témázgatással, jöjjön ki az alul, felül, vagy középen, tetszőleges nyíláson.
Speciel sosem voltam az a fajta, akit zavarba lehetne hozni az ember biológiájához tartozó dolgokról való témázgatással, jöjjön ki az alul, felül, vagy középen, tetszőleges nyíláson. Nem mondom, hogy fizikálisan nem ráz meg, ha látok valakit hányni, vagy ha belebotlok egy ember által produkált végtermékbe, de a kimondott vagy leírt szó mindent elbír ezekben a témakörökben. (Mi a legcsúszósabb dolog a világon? Szappanos hal egy vödör takonyban.) Mindenesetre újabb perverziót kellett felfedeznem önmagamban, mióta a Kisnyúl megszületett.
Szemlátomást a nők többsége idegrohamot és lábrázást kap attól, ha arról faggatják, hogy szopik-e a gyereke, van-e elég teje, etc. Hát, én alig várom a kérdést, és már ugrom is, rém szolgálatkészen, hogy beszámoljak arról, hogy igen persze, hogy szopik, és igen, rengeteget fejek (ennél a pontnál általában kifejtem az elektromos mellszívó minden előnyét, és hogy mennyire hányok attól, hogy állandóan főzögetem, nálunk állandóan megy a mikró), továbbá, hogy fejés közben érdekesen belilul a mellbimbóm - igazából padlizsánszínű lesz - és hogy a balban mindig kevesebb van, mint a jobban, DE a múltkor tudtam 80-at fejni belőle, és hogy mekkora poén, hogy vagy 6-7 ágból spriccel a tej szanaszét, ha nem figyelek. Na, általában itt jön el a beszélgetésünkben az a pont, amikor én egyre lelkesebben csillogó szemmel magyarázok, míg a másik fél lassan elkezd hátrafele tekintgetni, azzal a nyilvánvaló arckifejezéssel, hogy úúúúristen...hát ez boloooooond....
Persze megértem azokat is, akik azt gondolják, hogy ez pont olyan intim dolog, mint az a kérdés, hogy ki hány kocka vécépapírral szokott törölni, vagy, hogy volt-e már valaha viszketős hüvelygombája, vagy, hogy hányszor szeretkezett a héten. És persze megvan a véleményem a jó szándékú idegenekről is, akik megkérdezik, hogy van-e tejem, vagy nincs, elvégre mi a bánatos holdfényképű kisárgult köze van hozzá, hogy a gyerekemet mivel etetem és hogyan? Be kell valljam, hogy mielőtt terhes lettem, meggyőződésem volt, hogy éééén aztán sosem fogok nyilvános helyen szoptatni, mert nem, és kész. Aham, persze. Csak amikor a másodperc töredéke alatt éhes-dühös Kisnyúl tapétaszaggató üvöltésbe kezdett, akkor akár az Apolló 13 fellövésének élő, egyenes adásképébe is belógattam volna a bal mellemet, csak ne éhezzen a gyerekem. És hogy miért? (Mert a Bandi katona, a bányaló vak, de basszák, azt érzi – generál válasz az állandó miértekre, de ez tényleg zárójeles). Mert ez ösztön. Lehet, hogy nem szívesen beszél róla valaki, de biztos vagyok benne, hogyha működnek az ösztönei, akkor szoptat. Bárhol. Még akkor is, ha agylobot kap a kérdéstől: és, szopik a baba?
Ja, mielőtt elfelejtem: azt meséltem már, hogy ha az Aventes pohárban hidegen felrázom, akkor a zsír kicsapódik az oldalára??
