Jó pár évvel ezelőtt úgy döntöttünk a Remek Emberrel, hogy hallgatunk a természet és a lelkünk hívó szavára, s igazi értékkel és értelemmel töltjük meg a szeretet ünnepét. Azt hiszem, még a lányom is hanyattfekvős korban volt csak, tehát nem legyintett még meg annyira a „gyerek köré varázsoljunk Disneyland-et” életérzés, csak hát az azt megelőző évekhez képest nagy volt az űr. Azt terveztük ugyanis, hogy kizárólag saját kézzel készített ajándékot adunk mindenkinek. Hiba nem eshet, hiszen jó magam képzőművésznek készültem, (igaz, csak a ceruzával bántam remekül), s időnk volt, mint a tenger. Ekkor október vége volt. Aztán múltak a napok, minden este hullafáradtan azt mondtuk, hogy majd holnap nekiállunk bütykölni. Így jött el a bronzvasárnap, amikor is már azonnal kellett cselekedni, ezért az ősszel félrerakott falevelekből kezdett el képeket kreálni R.E. Én szkeptikus voltam, ráadásul nem jutott akkor még eszembe semmi jó ötlet, pedig juthattunk volna eredményre. Így nem csináltunk fűszeres olajat, ami szép lett volna a nagyi polcán, így nem készült unokás naptár, így nem gyártottunk illatos és zselés gyertyákat, vagy vicces szappant, s így nem álltunk neki belenyomni gipszbe a kölyköcske lábát sem.
Aztán ott álltunk karácsony előtt egy héttel egy négyzetméter száraz falevélből készült randa kakassal, nyúllal, erdővel, amit kinézete alapján az akkor kiságyban rugdalódzó lányunk is csinálhatott volna. Ekkor elmentünk és vettünk egy halom ajándékot, mint mindig.
Két dolgot tanultunk meg akkor. Egyrészt minket mindössze a határidő hajt csak előre, ami nem kedvez a kreativitásnak. Másrészt szeretjük, ha a családtagjaink is örülnek annak, amit adunk nekik, még ha világnézeti különbség is van köztünk ajándékozásilag, azaz nem osztják a minimál meglepetések nézetét (szeretnek vásárolt ajándékot kapni, van ilyen). Szégyen ide, vagy oda, nem szeretünk széllel szembe pisilni.
R.E. végül mégis csak meglepett, mert az elmúlt majd másfél évtized legszebb ajándékát lopta a tégla méretű lányunk mellé a karácsonyfa alá: Vett egy gyerekfej méretű, gömbölyű, fehér gyertyát, belevéste a nevem, a másik oldalra pedig szívet vájt, s kiöntötte kék színű viasszal.
A karácsony anyagi részét boncolgató korábbi poszt kommentjeiből kiderül, hogy valaki szerint ciki saját kézzel készített ajándékot adni karácsonyra, a másik tábor szerint viszont szép az s.k. ajándék. Valóban örömet szerzünk a másiknak azzal, hogy a saját időnket és figyelmünket áldozzuk az s.k. ajándékokra, vagy ez csak egy bizonyos korig jó (mondjuk 18 év)? Elfogadjuk, hogy az emberek jelentős százaléka NAGY ajándékot vár, s képmutatásból szajkózza csak, hogy a saját készítésű ajándék az igazi, miközben titkon szendvicssütőnek örülne, vagy képesek vagyunk megteremteni a saját igényünk szerinti ünnepet? Alma- és fahéjszagú lesz a karácsonyunk, vagy izzadtságszagú? (a nagymama-unoka kombináció kivételt képez, csukják be a fülüket)
A kérdés tehát röviden: Veszed vagy csinálod az ajándékokat?
