Nagy vesztemre karácsony szent napját megelőző ezüstszombaton hirtelen felindultságból kínai kajára vágytam.
Nagy vesztemre karácsony szent napját megelőző ezüstszombaton hirtelen felindultságból kínai kajára vágytam. Nem sejtettem előre semmit, csak, hogy csípős és édes húst kíván a gyomrom, a lakás békéjéből pedig semmiféle balsejtelem nem vett hatalmába. Aztán amikor megérkeztem a célhelyre (bevásárlóközpont), azt vettem észre, hogy csak a térkép mellett, vagyis a közeli erdőben tudok megállni. Feltúrtam az agyam hirtelen, de elhatároztam, hogy azért sem futamodok meg, elvégre nem árt nekem sem egy kis ünnepi hangulatot magamba szívnom, úgy sem járok bevásárolni ilyenkor. Nem sokkal később be kellett, hogy lássam, hogy egy doboz pirított tészta, hagymás csirkével baromi nagy ára annak, hogy szembesüljek a karácsony mai arcával.
Komor képű, megrogyott emberek jöttek felém tömött sorokban, a legtöbben a helyi buszmegállót becélozva, hátukon dobozokkal, amiben valamilyen elektronikai eszközt csomagolt egy célszemély. A legtöbb dobozt, vagy dobozokat cipelő éppen leüvöltötte a mellette álló szerette fejét, vagy csak úgy bandukolt, s egy emberen sem láttam az örömszerzés, meglepetés, készülődés boldogságát, vagy izgalmát az arcán.
Kit érdekel ugyanis a karácsony?! Sőt, mi az a karácsony egyáltalán? És ki az isten egyáltalán Jézus? Hogy jön ide a jászol, a bölcső meg a három királyok?! Itt kérem menni, venni és enni kell, mert egyszer valaki ezt mondta! És karácsonykor csokit kakáló rénszarvast kell venni, meg villogó fényfüzért, zenélő télapóval, nem pedig mondjuk éjféli misére menni. Slussz! Nem jó, de ezt kell szeretni!
A karácsony a szeretet ünnepe, kántálja már egy óvodás is gombnyomásra, ugyanakkor a dobozokat cipelő barátaink mire hazaérnek, legszívesebben az ajándékozott fejéhez csapná az egészet. Mert elköltöttek egy kisebb minimálbért, s január első hetére annyi pénzük sem lesz, mint a templom gyűjtőperselyében. Mert olyan emberekkel kell majd együtt ünnepelnie, akit legszívesebben hat láb mélyen tartana a föld alatt. Mert a nők nem szabadulnak majd legalább három napig a konyhából, a férfiak meg már karácsony másnapján bevállalnák legszívesebben a dupla műszakot is, csak eltűnhessenek otthonról. Amiben mindenki egyetért, hogy enni, vagyis hívjuk inkább úgy, hogy zabálni remek dolog, gyakorlatilag ez maradt az egyetlen, mindenki által elfogadott értelme az ünnepeknek.
Kezemben egy zacskó kínai kajával levonom a konklúziót, hiába, engem is csak a kaja hajt:
Velünk, azaz az emberekkel bármit megcsináltathatnak. Ha holnaptól valaki azt mondja, hogy a meleg kaki evése a legjavasoltabb étel, néhány száz év múlva már arra sem fogunk emlékezni, hogy volt egyáltalán olyan idő, amikor a meleg kakit lehúztuk a vécén. Persze néhányan azért fognak zúgolódni, hogy mekkora idiótaság a szart megenni, de ők csak az elnyomott kisebbség lesz, csupán alternatív különcök.
Szóval minek is van ez a karácsony? Mert megszoktuk, hogy van, és mert kellenek az ünnepek, a fix pontok az életünkben? Vagy, mert az emberiség egyik része abból él, hogy a másik rész vásárol, vásárol, vásárol? Végül is teljesen mindegy, megváltozni soha nem fog semmi, hacsak ki nem halunk:
Okulásként pedig olvassátok a Galaxis útikalauz stoposoknak (Douglas Adams) című könyv előszavának egy részét:
„ Messze kinn a Galaxis Nyugati Spirálkarjának soha fel nem térképezett,isten háta mögötti zugában található egy sehol sem jegyzett sárga nap. Durván kilencvenmillió mérföldre tőle kering egy tökéletesen jelentéktelen, kékeszöld bolygócska, melynek majomtól eredő civilizációja oly döbbenetesen primitív, hogy a kvarcórát még mindig pompás dolognak tartja. Ez a bolygó a következő problémával küzd vagy inkább küzdött: az ott élők többsége ideje nagy részében boldogtalan volt. Számos megoldást javasoltak a probléma gyógyítására, ezek azonban többnyire zöld és piros hasú papírok mozgásához kapcsolódtak, ami meglepő, hiszen végül is nem a színes papírok voltak boldogtalanok. Így hát fennmaradt a probléma: jókora tömegek voltak elkeseredve, és sokan közülük nyomorúságosan érezték magukat, még azok is, akiknek volt kvarcórájuk. Többen mindinkább úgy vélték, hogy kár volt lejönni a fáról. Mások egyenesen azt állították, hogy felmenni is kár volt rá,jobb lett volna, ha ki se bújnak az óceánból. Ám egy csütörtöki napon, csaknem kétezer évvel az után, hogy valakit felszögeztek a fára, mert azt mondta, milyen remek is lenne, ha az emberek a változatosság kedvéért kedvesek volnának egymáshoz…”
