Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Reggel nyolc, a gyerekek már két órája ébren.
Reggel nyolc, a gyerekek már két órája ébren. Hallgassunk zenét! Na, mit szeretnétek? Pom-pom! Pom-pom! Pár kattintás, szól az Alma együttes ezerszer hallgatott lemeze totál hangerővel. Mert csak így jó. Persze, mire a refrénhez érünk, már mindkét kölyök az ágyon ugrál, üvöltve, hogy mavanaszüinapompompompomporopompom. A következő pillanatban koppan a kobak, hallom, ahogy csont a csonttal ütközik. Persze, hogy a nagy lefejelte a kicsit. Harsány zokogás, végeredmény: szép, szabályos kék monokli a kétéves szeme alatt. Ahogy kell, mint a nagykönyvben, meg a rajzfilmeken. Pont a jobb szeme alatt. Néz rám, tisztára, mint egy elárvult pandamaci. Csitítom az ölemben ringatva, aztán a hüppögés elmúltával kiterelem őket az udvarra.
Falu széle, erdő mellett. A kisházhoooz! A kisházhooooz! - kántálják kórusban. Öt perc múlva a bicikliseknek kialakított nádfedeles pihenőhelynél vagyunk. Botokat szednek, piszkálják a meztelencsigákat, bennem meg közben liftezik a reggeli kávé. Bambulok ki a fejemből, olyan korán van. Aztán valami szokatlan vonzza a szememet az útra. Az audik, suzukik, ladák után furcsa menet közeledik. Szekérkaraván, régi, sátorponyvás kocsikkal. Tejóég, nem is tudom, mikor láttam ilyet. Akkor is talán csak filmen. Felötlik bennem, biztosan krisna-tudatúak, vagy mormonok vagy mittudomén. A patakopogásra gyerekeim is felkapják a fejüket. Csodálkozó arccal figyelik a közeledő menetet. Olyan abszurdnak tűnik az egész, ahogy nézem a főutat, ezen az oldalon az erdő, a másikon meg a házunk, előtte a kocsinkkal és a kettő között ez a múltat idéző, szokatlan szekértábor.
Mellénk érnek. Nézem, ahogy a három tejfölszőke kislány ül a bakon. Hüledezem. Gyerekek irányítják a lovat? Keresem, melyikük tartja a kötőféket. Találkozik a tekintetünk. Rám mosolyog. Olyan őszintén, ahogy idegen már rég mosolygott rám. Akkor döbbenek, ő nem gyerek. Idősebb már. Gondolom, az anyuka lehet. A kislányok is abbahagyják az önfeledt csacsogást. Az utcazajtól nem értem, milyen nyelvet beszélnek. Nézik egymást a gyerekek. Áll a dombon a két katonásra nyírt fiú, a „divatos” ruhájában. Ácsingózva lesik a szöszke lányokat, a kibontott kócos hajukkal, az egyszerű szürke öltözékben. A másik két szekeret egy-egy férfi vezeti. Hosszú a hajuk, szikárak, békések. Az egyik kocsi mellett loncsos kutya gyalogol (lánccal kötötték oda), feje fölött óriási kalitkában galambok meg tyúkok lógnak. A menet végén egy érdekes kétkerekű tákolmányban, aminek teteje fémhálós zsák, ott csörömpölnek az edényeik, lábasok, fazekak, kanalak.
- Anya! Ez cirkusz! - rikkant a gyerek. És, ahogy nézem, tényleg ott díszeleg a ponyva hátulján: circus. De az a felirat is valahogy olyan valószínűtlenül ősréginek tűnik. Meg a mai igényeket és felhozatalt tekintve el nem tudom képzelni, hogy ők a szórakoztatóipar eme ágához tartoznának.
- Anya, sétálunk arrafelé? - kérdi a fiam a kocsik után mutatva. Jó darabig követjük őket, amikor hangos dübörgés hallatszik a magasból. Helikopter köröz a házunk felett. A kölykök irányt változtatva futásnak erednek, már nem olyan érdekes a szekértábor.
monsterwoman
