Abigél megint nyaralni volt, nagyon jó dolga van, na meg persze nekünk is, hiszen minket sem hagyott itthon.
Abigél megint nyaralni volt, nagyon jó dolga van, na meg persze nekünk is, hiszen minket sem hagyott itthon. Ezúttal nem csak a szomszéd országig merészkedtünk, hanem belevágtunk a közepébe, egy hét Olaszország. Decemberben, amikor a barátnőmmel lefoglaltuk a Firenze melletti kis házat, még azt gondoltuk, a gyerekes nyaralás a legtermészetesebb dolog, az én gyerekem két hónapos volt, az övé négy, este szó nélkül belealudtak a kajába, nappal meg ott maradtak, ahová letettük őket.
Júliusra finoman szólva mindketten megváltoztak, decemberben például még biztosan nem gondoltuk volna, hogy a bérelt házban lévő két darab lépcsőfok nagy mértékben nehezíti majd meg a nyaralásunkat, és a medence is sokkal inkább egy tátongó veszedelem, semmint a relaxálást segítő élvezeti eszköz.
Amióta Abigél megszületett, fűnek-fának azt mesélem, mennyire csodálatos dolog a gyerek, és milyen fantasztikus vele az élet, hát most egy vallomással tartozom, nyaralni sokkal jobb gyerek nélkül. Legalábbis Olaszországban, ahol izgalmas múzeumok, irdatlan finom kaják és éttermek, és nem utolsó sorban boltok, na és persze hatalmas leárazások vannak. Én még valahogy a nyaralás előtti héten is azt képzeltem, hogy nappal majd a medencében pancsolunk, néha bemerészkedünk Firenzébe és a környékbeli városokba, a gyerekek természetesen este nyolckor lefekszenek, és akkor kezdődik a felnőtt program, grillezés, meg az olasz borok kóstolgatása, ne adj’ isten romantikus vacsora egy olasz étteremben, miközben kölcsönösen vigyázunk egymás gyerekeire, akik természetesen meg sem moccannak egész éjszaka. Ehhez képest a gyerekek felváltva nem aludtak, hol az egyik volt fenn 11-ig, hol amásik, aztán éjjelente néha még költögették is egymást. Mikor végre ágyba kerültek, valóban belevetettük magunkat az olasz borokba, kajafőzésre már gondolni sem mertünk, majd gyorsan utánuk ájultunk. Egész héten egyetlen egyszer tudtunk normálisan vacsorázni, minden este éhesen feküdtem le, ami tekintve hogy a világ egyik legfinomabb konyhájával rendelkező vidékén tartózkodtunk, nonszensznek tűnik. Szerdán már csak pihegni tudunk a fáradságtól és minden este bevallottuk egymásnak, alig várjuk, hogy hazaérjünk, és most legalább egy évig nem megyünk sehova, de lehet, hogy inkább soha többet nem megyünk sehova.
A nappalok viszont fantasztikusan teltek és nagyon élvezték a gyerekek is. Megszokták a házat és egymást is, egy-egy külön program után kacagva üdvözölték egymást. Nem gondoltam, hogy ennyi idősen már ilyen sokáig el tudnak egymással játszani, kommunikáltak, utánozták egymást, nagyokat pakolásztak és extra bónusz, hogy a hét végére mindketten megtanultak lépcsőt mászni. Mi meg pusztán annyit bántunk, hogy nem tudjuk magunkat még jobban belevetni a sűrűjébe, az ember egy olasz városban szinte repkedni kezd, minden sarkon meg akar inni egy kávét, minden utcát végig akar járni. De így is nagyon nagy élmény volt, hiszen még sosem jártunk Firenzében, ráadásul a városnézős programot Abigél is nagyon élvezte, szerencsére nem volt különösebben meleg. A belvárosból teljesen kitiltották az autókat, így jókat lehet sétálni, annál több viszont a turistákat szállító hintó, és Abigél teljesen beleszeretett a lovakba. A végén már attól boldog volt, ha meghallotta a patkókopogást, és úgy ugrált a babakocsiban, hogy attól féltem, fejre esik. Az elszemtelenedett olasz galambok további örömforrást biztosítottak neki.
Amikor elfáradt, aludt egyet, hagyott minket többször éttermezni is, majszolta az olívaolajas kenyerét és bámulta az olaszokat, akik imádták. Soha nem csodálták és fogdosták még meg ennyien, többször kikapták a kezemből, bárhová mentünk gagyogtak neki, dicsérgették, szorongatták a lábát, ő meg tette nekik a szépet. Ráadásul a boltokkal is ő járt a legjobban, hiszen nekünk nem volt kedvünk ruhákat próbálgatni, és nem akartuk a türelmét próbára tenni, neki viszont próba nélkül lehetett vásárolni, a leértékelés miatt nagyon olcsón. Nem volt kifejezetten hőség, de amikor kisütött a nap, medencéztünk is, természetesen borzasztóan élvezte. Megint azt láttam rajta, hogy minden érdekelte, mindent megnézett és fel akarta fedezni, teljesen felfogta, hogy máshol vagyunk. De azért örült hogy hazajöttünk, mikor megérkeztünk, körbetrappolta a lakást, sikongatva üdvözölte a macskát és az itthon hagyott játékait. És mi is nagyon örültünk, hogy végre itthon vagyunk, szinte mozdulni sem tudtunk a fáradságtól. Legalábbis tegnap, most viszont a képeket nézve nem is értem, miben fáradtunk el, és nyilván ugyanígy nekivágunk majd legközelebb.
