Túlélni a Corát

Pénteken, késő délután jutok arra pontra, hogy puszta kézzel fojtanám meg azt, aki kitalálta, hogy már csak szombat-vasárnap legyen gyermekfelügyelet a Corában, toleranciám zéróra redukálódik, francia cég lévén jobb híján csöndesen szidom a csigazabálókat, és tanácstalanul nézem a bevásárlókocsiba épp bekászálódó gyereksereget: kettő már benne húzza egymás haját, a maradék kintről lóg bele, lábai kalimpálnak a levegőben, üveghangon sikít közben, legszívesebben már most kihátrálnék. Nem adom fel, kemény leszek, mint Zsigmond, hozom meg a döntést, miközben egy segítő mozdulattal belököm a fejjel lefelé lógó gyereket a rácson belülre, (gyermekvédelmi felügyelők bezzeg ilyenkor sehol, hogy azonnali hatállyal elkobozzák tőlem a kölyköket és mehessek nyugisan bevásárolni), hát hajrá, majd én megmutatom, hogyan kell hipermarketben három hiperaktív gyerekkel túlélni.

Még a bejárat előtt kitalálják, mit is kellene nekem megvenni, gondolatban azonnal megszabadítanak a teljes fizetésemtől, közben én fejben útvonalat gyártok, hogyan lehet kikerülni a játékosztályt a WC papír felé menet, az akciós csokoládés pult mellett elhaladva pedig felfedezem terebélyes fenekem előnyét is: simán takarja a látványt a gyerekek szeme elől. Lassan, de biztosan már így sem marad hely a megvásárolt dolgoknak, mint például Bendegúz ünneplő cipőjének, hát gyerek, nagyon nem bánnám, ha ebben is ballagnál el nyolcadikból, morgom neki, meg sem akarom hallani a választ, tisztában vagyok vele, hogy az csak hat év múlva lesz, de én nem tudok minden évben új cipőt venni egyetlen alkalomra és punktum. Közben eszembe jut a múltkori elázásunk is - az én kölykeim már tisztában vannak azzal, amit az én anyám annak idején nem tanított meg nekem: ne szülj több gyereket, mint amennyi esernyő van a háznál!
 

Pár perc múlva - rövid szenvedés után – Rozinak már sikerül is az új pöttyös ernyővel két befőttes üveget elérni a kocsiból, ripityára törik mindkettő a földön, nézőközönségünk is akad két vénlány személyében, bezzeg a mi időnkben, kezdik is a monológot, te jó ég, csapom össze a tenyerem, szegény gyerekek, itt hagyta őket az anyjuk, no de elmegyünk és megkeressük, tolom el őket szélsebesen. Botinak aztán pisilnie kell - hiába no, ha tudtam volna, hogy nincs gyermekmegőrző, szerdától kezdve folyadékmegvonáson tartom őket, de így nincs mese: kocsit és a legnagyobb gyereket a hipermarket közepén hagyva elrohanunk mosdót keresni. Időközben Bendegúzt fülön csípi a már említett vénlányok egyike, mert a kölyök fogkrémet csempészett a kosarába, ó, áldott, tiszta gyermeki őszinteség, amikor a miért tetted ezt kérdésre szemrebbenés nélkül bevallja, hogy mert nagyon büdös a néni szája - hjaj, igazán sajnálom, de még mindig nem találtam meg az anyjukat, sóhajtok nagyokat, és elrángatom a kárcsínytevőt.

Valamiféle háromgyerekes anyáknak szóló íratlan törvény lehet, hogy mindig akkor van a legnagyobb sor a kasszáknál, amikor havi egy alkalommal velük együtt kényszerülök bevásárolni, amúgy üres az egész Cora. Ezek bezzeg ekkora már fáradtan pihegnek a szoknyámba kapaszkodva, még Rozi karját is hiába csipkedem, hogy üvöltsön, mert akkor általában előre engednek minket. Cirka félórányi várakozás után pedig arra is rájövök, hogy a hétvégi totális anyagi csőd olyan mondatokon múlik csupán, hogy: kérlek, húzz gumit a farkadra, aztán már csak a rendőrség felhívása van hátra, úristen, úristen, ellopták a kocsimat, honnan a francból tudjam, mi a rendszáma, a saját telefonszámomat sem tudom megjegyezni, jaj, de várjon csak, vissza az egész, ne haragudjon, csak egy sorral arrébb parkoltam…
Oszd meg másokkal is!
Mustra