Pénteken, késő délután jutok arra pontra, hogy puszta kézzel fojtanám meg azt, aki kitalálta, hogy már csak szombat-vasárnap legyen gyermekfelügyelet a Corában, toleranciám zéróra redukálódik, francia cég lévén jobb híján csöndesen szidom a csigazabálókat, és tanácstalanul nézem a bevásárlókocsiba épp bekászálódó gyereksereget: kettő már benne húzza egymás haját, a maradék kintről lóg bele, lábai kalimpálnak a levegőben, üveghangon sikít közben, legszívesebben már most kihátrálnék. Nem adom fel, kemény leszek, mint Zsigmond, hozom meg a döntést, miközben egy segítő mozdulattal belököm a fejjel lefelé lógó gyereket a rácson belülre, (gyermekvédelmi felügyelők bezzeg ilyenkor sehol, hogy azonnali hatállyal elkobozzák tőlem a kölyköket és mehessek nyugisan bevásárolni), hát hajrá, majd én megmutatom, hogyan kell hipermarketben három hiperaktív gyerekkel túlélni.
Pár perc múlva - rövid szenvedés után – Rozinak már sikerül is az új pöttyös ernyővel két befőttes üveget elérni a kocsiból, ripityára törik mindkettő a földön, nézőközönségünk is akad két vénlány személyében, bezzeg a mi időnkben, kezdik is a monológot, te jó ég, csapom össze a tenyerem, szegény gyerekek, itt hagyta őket az anyjuk, no de elmegyünk és megkeressük, tolom el őket szélsebesen. Botinak aztán pisilnie kell - hiába no, ha tudtam volna, hogy nincs gyermekmegőrző, szerdától kezdve folyadékmegvonáson tartom őket, de így nincs mese: kocsit és a legnagyobb gyereket a hipermarket közepén hagyva elrohanunk mosdót keresni. Időközben Bendegúzt fülön csípi a már említett vénlányok egyike, mert a kölyök fogkrémet csempészett a kosarába, ó, áldott, tiszta gyermeki őszinteség, amikor a miért tetted ezt kérdésre szemrebbenés nélkül bevallja, hogy mert nagyon büdös a néni szája - hjaj, igazán sajnálom, de még mindig nem találtam meg az anyjukat, sóhajtok nagyokat, és elrángatom a kárcsínytevőt.
