Amikor kinyitottam a fridzsiderajtót, egy kis zöld kéz nyúlt ki. Illedelmesen rám mosolygott és köszönt:
- Szevasz! Gondoltam, bemutatkozom, ha már együtt lakunk egy ideje! – azzal megrázza ragadós mancsával a joghurt után nyúló kezemet.
- Köszi, hogy ilyen jó kis pecót csináltál nekem, igazán ritka jó dolgom van.
Ekkor az első sokk után, odébb taszítom a zöld izét, és megnézem, mégis honnan a búbánatból került ide.
- Igen, jót nézel, nekem is az a kedvencem- mondja az új haverom, amikor megfogok egy ismeretlen eredetű „valamit”.
- Ez egy citrom, ha esetleg nem ismerted volna fel.
A citrom talán Krisztus előtti időkből származhatott, s az sem segített neki, hogy egy nagyobb edény határozottan ráteperte őt a fridzsi falára.
Éjjel aztán azt álmodtam, hogy a sok elrejtett kacat, el nem végzett házimunka előfolyt a lakásból és a ház körül. Jöttek az eldugott bigyók a mindenes fiókokból, lemásztak a szekrény tetejére dugott dobozokból az ezer éve eltett, "valamire csak jó lesz" cuccok. A spájzból a szelektíven elkülönített palackok és dobozok kimasíroztak, a kimosott, vasalásra váró ruhák pedig felfúvódva mászkáltak közöttünk, mint valami szellem családtagok.
Miután felébredtem, letöröltem a homlokom, majd elméláztam azon, hogy vajon más is ilyen kusza életet él, más is azt mondja a dolgaira, hogy majd, más is keresi a kibúvókat, amiért neki nem pont úgy megy minden, ahogyan az elvárható? Egy halk kis cérnahang pedig azt mondogatta, hogy ugyan, majd ha felnövök és nagy leszek, minden másként lesz. A kérdés csak az, hogy mikor növök végre fel?
Nyilván előbb-utóbb elvárás, hogy nagynak érezzem magam, különösen két gyerek után, vagyis inkább alatt, de hát van bennem valami genetikai bibi, ami nem engedi érzékeltetni az idő múlását. Akkor kezdtem el gondolkodni ezen először, amikor egy többcsaládos nyaraláson felvetődött a kérdés, hogy ki nem érzi magát még felnőttnek, s nyolcból ketten voltunk csak, akik nem. De hát minek is a függvénye, hogy hirtelen nagy legyek? Az elvégzendő feladatoktól? A problémáktól, bajoktól, amik megtörtek? Dolgom van éppen elég, nagyszülő egy szem, az is vidéken, s azért az élet sem kímélt annyira, mint amennyire megtehette volna, de azért nem panaszkodom.
Azon felül, hogy büszke vagyok magamra, ha valamit elvégzek, s a házimunka sem jön olyan természetesen, mint ahogy anyámnál láttam, folyton várom azt az érzést is, hogy megérkeztem. Nem tudom hová és miért, de még most is azt érzem, hogy még minden előttem van. Lehet belőlem még bármi. Lehet még egy csomó gyerekem is, majd egyszer hirtelen rendes is leszek, a takarítás sem lesz rapszodikus aktus Megtanulok főzni, rengeteget fogok keresni és szép is leszek majd, sőt még fodrászhoz és kozmetikushoz is fogok járni rendszeresen. Nem fogok beégni hülyeségekkel beszélgetések közben, megtanulok visszafogott lenni és türelmes, s egyszer majd olyan lelki békém lesz, hogy soha többet nem fogok üvöltözni, még a hisztit is kinövöm.
Kérdéseim tehát: Létezik, hogy most már soha nem leszek nagy, s ezt illik-e elmondanom itthon is?
„ Harminckét éves lettem én- meglepetés e költemény, csecse, becse: Ajándék mellyel meglepem e kávéházi szegleten magam magam…”
