Kisvártatva összeszámolom, hogy a szomszédságban hány gyerek is van. A fiúk hátulról hárman, aztán a csizmás kislány és tesói, az utcában még két lány, plusz egy nagyobb fiú. Nem is értem magunkat, hogy miért nem jár össze ez a csomó gyerek, mennyivel vidámabb lenne ez a poros utca itt a város szélén.
- Ma már senki nem ismeri úgy a szomszédját, mint régen - védekezek megint. - Úgy kell nektek! – zárja le a beszélgetést anyám és kimegy locsolni. Én meg ott maradok egyedül a pucolni való borsóval és tovább tépelődök a kommunikációs kudarcunkon.
Hamar arra a következtetésre jutok, hogy kár saját magamra vennem az egész problémát, nyilván nem csak mi vagyunk a hibásak, hiszen én a lámpaoszloppal is elbeszélgetek, ha hosszabb ideig mellé állítanak. – Persze, mert te meg túl sok vagy, nem kell mindenhol ajtóstól rontani a házba - véli a Remek Ember, s én meg végképp nem tudom, hogy akkor most milyen legyek. Barátkozzak, vagy hagyjak mindenkit békén?
Persze megértem anyámat, vidéken nőtt föl, az utca összes gyereke együtt játszott, járták a környéket, remekül elvoltak. Nem unatkoztak sosem. Egyedül meg aztán pláne nem voltak soha. Nem féltették a felnőttek, ha este esetleg tejért ment.
(-Mitől féltettek volna?
- Nem tudom, akkor nem volt annyi hülye?
- Nem emlékszem, de lehet, hogy nem.
- Hm. Őket is mi termeljük már ki..)
Nagyot fordult a világ. Amíg anyámék játékai kimerültek néhány szedett-vedett babában, meg fajátékban, addig a legtöbb mai gyerekszobában csapást kell vágni a játékok között, hogy közlekedhessünk. Ha anyám valakit a szülőhelyéről be akar határolni, hogy kiről is beszél, már mondja is, hogy hol lakott. Megyünk az utcán és mesél. Itt ettük mindig a vajas kenyeret. Itt laktak a Mohácsiék, náluk volt mindig a színházas játék. A Kővizi néninél takarítottunk felváltva.
Anyámnak volt, ha nem is gyerekszobája, de gyerekkora biztosan.
- Nem volt akkor ideje senkinek velünk foglalkozni, mindenkinek megvolt a maga dolga. De ez akkor természetes volt, nagyon jól elvoltunk mi egymással. Vittek minket szerinted minden hétvégén valahová? Moziba? Gyerekparkba? Meg Isten tudja milyen programra? Megszólta nagyanyádat a szomszéd, ha nem ült le csak velem foglalkozni? Dehogy…
Nézem a hatalmas kertet, ahol a gyerekeim játszanak, játszogatnak. A szomszéd gyerekek karnyújtásnyira vannak tőlünk, más világ, más élet. Köszönünk illedelmesen, aztán mindenki megy tovább a dolgára. Halljuk, hogyan élnek, a sövény mögül szűrődő hangok talán többet is elárulnak, mint kellene, de ismeretlen ismerősök maradunk. Mindeközben naponta msn-ezünk több ezer kilométer távolságból A gyerekek talán majd egyszer átbillennek ezen a holtponton, mi egyáltalán nem biztos. Mi ez a jelenség? Rohanó világ? Idegen világ? Vagy talán csak egyszerűen más minden?
Vidéken mennyivel jobb lenne, gondolom, pedig tudom, hogy ott sem lenne sokkal jobb.(- Írj a görbefáról is,! - Jó - ígérem meg.) Nekünk is van fánk, egy eperfa, Panna, ha csak teheti, felmászik rajta magasra. Egyedül. Anyámék kanyargós fája még ma is áll, s ha ránézek a csillogóra csiszolódott óriás ágaira, látom őt, ahogy ugrál egy tucat gyerekkel együtt boldogan.
Pucolom a borsót és megborzongok. Nem boldogtalanok a gyerekeim, marhaság azt gondolni. Csak eszembe jutott az előbb keresett szó: hideg világ. Amiben a lehetőségeket, élményeket hajszoljuk, a gyereknevelésünket, párkapcsolatunkat szakértői precizitással elemezzük, javítgatjuk, aztán meg elrohanunk, a legtöbbször egymás mellett is. Vagyis inkább a dolgaink rohannak el mellettünk, ki tudja.
Milyen röhejesek lehetünk kívülről, s közben kimegyek én is a kertbe. Nagy a zaj, mert mindenhol füvet nyírnak, amit a gyerekek mindenhol túl akarnak üvölteni. Ha valaki felülről nézi, hogyan él ma az ember, millió kis lényt lát, aki kis helyen, egymásnak háttal sütögeti a pogácsáját, s nehéz eldönteni, hogy ez a valaki fent nevet, vagy inkább sír rajtunk.
- Szia, kell a zsinórom? – a gumicsizmás lábakhoz kéz is tartozik, Andris elveszi a pici cérnácskát. - Nincs veszve semmi, talán az eperfa is megteszi majd…
