Már régóta nem kérdés, ennek megfelelően kellőképpen elcsépelt és unalmas kijelentés, hogy az újszülött és a csecsemő számára az anyatej a legjobb táplálék, és az összes babás fórum unásig ismételt igazsága az is, hogy a szoptatás milyen egyéb előnyökkel jár mind a gyermek, mint az édesanya számára. Nem ilyen egyértelmű ugyanakkor a mikor és hogyan kérdése, annál is inkább, mert az egyedül üdvözítőnek tartott módszerek időről időre változnak.
Már régóta nem kérdés, ennek megfelelően kellőképpen elcsépelt és unalmas kijelentés, hogy az újszülött és a csecsemő számára az anyatej a legjobb táplálék, és az összes babás fórum unásig ismételt igazsága az is, hogy a szoptatás milyen egyéb előnyökkel jár mind a gyermek, mint az édesanya számára.
Nem ilyen egyértelmű ugyanakkor a mikor és hogyan kérdése, annál is inkább, mert az egyedül üdvözítőnek tartott módszerek időről időre változnak. Ne csodálkozzunk hát, ha jó szándékú nagymamák győzködnek szoptatással kapcsolatos álláspontunk tarthatatlanságáról. Álljunk pozitívan és türelmesen a dologhoz, és a nagymamák éhenhalással kapcsolatos aggodalmait tudjuk be egyszerűen annak az x évnek, ami azóta eltelt, hogy csecsemőből magunk is anyává váltunk.
A szakemberek sem vitatják ugyanis, hogy a szoptatási tanácsok az idő múltával folyamatosan változtak. Ha jóhiszeműen nézzük a dolgot, magyarázzuk ezt azzal, hogy az új ismeretek és tapasztalatok birtokában a korábbi gyakorlat is átdolgozásra, javításra szorult. Ha pedig felébred bennünk a gonosz kisördög, akkor gyanakodjunk arra, hogy a brit tudósok már megint spanyolviasz gyártásába fogtak.
Húsz évvel ezelőtt az időre szoptatás gyakorlata dívott. A védőnői tanácsokat hűen követő édesanyák ezért gondosan ügyeltek arra, hogy két etetési idő között pontosan meghatározott idő teljen el (általában a háromórás intervallumokat tartották helyesnek), mindkét mellből szoptassanak, melynek időtartama semmiképpen ne haladja meg a 10-10 percet. Éjszakai megengedőbb volt a védőnői hozzáállás, hiszen némi teret engedett a gyermek aktuális igényeinek is.
Kiderült persze, hogy mint minden gyakorlatnak, úgy az időre szoptatásnak is meg lehet találni a gyenge pontjait, ilyen volt többek között a „túltáplálás” réme, a tejcukorérzékenységgel való kapcsolat vagy az elégtelen növekedés lehetősége (különösen az utóbbira hívnám fel a figyelmet, mert később jelentősége lesz.) Ennek nyomán született meg a gyermek igényeihez igazított ütemű és gyakoriságú szoptatási gyakorlat, melyben az egy mellből történő szoptatást javasolták, ami egészen addig tartson, amíg a csecsemő nem jelzi, hogy jóllakott. Eszerint sem tartották helyesnek az órákon keresztül való cumizást, az egyes szoptatások mindenesetre hosszabbra nyúltak, mint a „hagyományos”-nak nevezett rendszeres szoptatási rendben.
Az új gyakorlat sem aratott azonban osztatlan lelkesedést a szakemberek körében, ezért a kétkedők már tíz évvel ezelőtt is a korábbi ajánlások újraélesztését javasolták. Azok a bizonyos brit kutatók tehát ismét munkába lendültek, melynek eredményét a közelmúltban hozták nyilvánosságra az Archives of Disease in Childhood című gyermekgyógyászati szaklapban.
Ehhez a szülés utáni első tíz napban minden résztvevőnek az igény szerinti szoptatást javasolták, majd az édesanyák egy részét arra kérték, hogy álljon át a szigorú szoptatási rendre. Kiderült, hogy a „hagyományos” rend szerint szoptatott csoportban későbbi életkorra nyúlt a kizárólagos szoptatás ideje, és ezek a csecsemők gyorsabb ütemben gyarapodtak, mint igény szerint táplált társaik. (Emlékszünk még ugye, hogy többek között éppen az elégtelen gyarapodástól félve kezdtek annak idején más módszereket keresni az időre szoptatás helyett?)
El kell azonban keserítsem azokat, akik az új eredmények hallatán elégedetten hátradőlnek, mondván, végre megtaláltuk – vagy ismét megtaláltuk – az ideális megoldást. A kutatók maguk is gyorsan hosszas felsorolásba kezdenek ugyanis arról, miért nem szabad megállapításaikat fenntartás nélkül elfogadnunk. Kiemelik többek között, hogy következtetéseiket csupán 63 anya–gyermek pár megfigyelésére alapozták. Megemlítik továbbá, hogy törekedtek ugyan arra, hogy a két csoport tagjai az életkor, a terhességi és szülési paraméterek, illetve egyéb tényezők szempontjából nagyjából megegyezzen egymással, nem zárják ki ugyanakkor egyéb befolyásoló hatások lehetőségét is. Ilyenként említik például a szoptatással kapcsolatos attitűd és nevelési háttér szerepét, mely alapján lehetetlen egymással egyező csoportokat alkotni.
A cikk végső következtetése szerint mindig csak az anya és a gyermek ismeretében lehet határozni arról, melyik szoptatási módszer a legjobb számukra, és arra kell ösztönözni az édesanyákat, hogy bátran térjenek át a másik módszerre, ha az elsőként bevezetett rend nem hozza meg a várt eredményt.
Megint brit tudósok által feltalált spanyolviasz? Meglehet… Ha azonban csak annyi tanulsággal szolgál a most közzétett „világrengető” felfedezés, hogy ha nem zárkózunk el már eleve mereven az alternatíváktól, és egy próba erejéig akkor is esélyt adunk más módszereknek is, ha kezdetben esetleg idegenkedve néztük azokat, akkor nagyobb esélyünk van arra, hogy végül rátalálunk a saját gyerekünk számára legmegfelelőbb megoldásra, egyúttal egészséges magabiztosságra is szert teszünk. A rugalmasságra, a miénktől eltérő vélemények iránti nyitottságra és a változtatás képességére pedig később is nagy szükségünk lesz a gyereknevelés során. De ezt már nem a brit tudósok mondják.
huhhh
