Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Abigél, az én kedves, aranyos, okos, vigyori kislányom, a szomszédok, a boltos nénik és mindenki kedvence, különös szokást alakítottt ki pár héttel ezelőtt, elkezdte ugyanis utálni az embereket.
Abigél, az én kedves, aranyos, okos, vigyori kislányom, a szomszédok, a boltos nénik és mindenki kedvence, különös szokást alakítottt ki pár héttel ezelőtt, elkezdte ugyanis utálni az embereket. Ha valaki odamegy hozzá, hogy „szia Abigééééél”, akkor legörbül a szája, hüppögni kezd, és ha az illető nem távozik azonnal az arcából, akkor nekiáll ordítani. Eleinte nem vettük túl komolyan a dolgot, így aztán néha olyan hatalmas hisztit csapott, hogy szó szerint árkon-bokron keresztül kellett vele menekülni. Elég kínos kezdett lenni a dolog, ráadásul olyanokkal is ezt csinálta, akiket addig szeretett és többször is találkozott velük, mint például a nagyszüleivel.
Ráadásul azt sem tudtam, hogy kommunikáljam ezt az egészet, mert vagy azt mondom, hogy jé, sose csinál ilyet (ami egyébként eleinte igaz is volt), de akkor a kedves, rokon/ismerős/szomszéd/pultos néni azt hiszi, hogy „na, remek, csak nekem van olyan zombi fejem, hogy sírni kezd tőle a gyerek”. Vagy pedig azt mondom, hogy, mindig ilyen, de akkor meg azt hiszik, hogy Abigél szar fej. Végül az utóbbi mondatot választottam, mert ha nem is mindig, de tényleg elég gyakran ezt csinálja, másrészt kevésbé bántom meg vele a csodálkozó embereket.
Akik egyébként szintén nem tudnak ezzel az egésszel mit kezdeni, nem sok embert láttam legalábbis lazán és könnyedén azt mondani, hogy hát van ilyen és kész. Általában zavartan mosolyognak, mondanak valami olyasmit, hogy jaj, hát majd elmúlik, de igen gyakran előkerül gyorsan egy másik gyerek neve, aki nem fél, aki mindig mosolyog, és aki bárkivel elmenne az utcán kézen fogva. Én meg mit tudok erre mondani, hogy ja, hát az Abigél meg nem ilyen, biztos nem kéne annyit verni.
Mégha próbáljuk is humorral kezelni a helyzetet, azért eléggé megijedtünk, úgyhogy felváltva bújtuk a szakkönyvekeket a gyerekem apjával, míg rá nem leltünk a megoldásra. „Szeparációs szorongás”, ez az, ez jónak tűnik, ennek kell lennie, nem lehet más. Öt hónapos korban kezdődik, amikor kialakul a gyerek felidéző emlékezete, - mert addig csak felismerő emlékezete van neki. Azaz két hónaposan is felismeri az anyját meg az apját, ha látja, de ha éppen nem látja, nem emlékszik rájuk. Aztán meg már emlékezik, és akkor jön felé valaki, aki pont olyan, mint apa, két lába van, meg két keze, feje, meg haja, és közelebb ér, jé, nem, nem ez mégsem apa, neki nem ilyen nagy az orra, de akkor ez ki? És hol van apa? Akkor inkább bőgök.
Én csak azt nem értem, hogy akkor ez mért nincs minden gyereknél? Mert én az elmúlt hetekben annyi gyerekről hallottam, aki sosem félt senkitől, és mindenkivel elmenne, hogy kezdem azt hinni, hogy csak az én gyerekem lett ilyen nyámnyila. De tény, hogy mióta ezt tudjuk, sokkal jobb a helyzet, az okos könyvek elmondták azt is, hogy el kell fogadni az ő félelmét, meg örülni neki, hiszen most erősödik meg a kapcsolata velünk. Eddig akár el is cserélhettük volna, de most már feltűnne neki a csere és reklamálna. És ha fél hát fél, nem adom ki a kezemből, nem tukmálom másra, csak azért, hogy megszokja. Azóta mindig úgy intézem a dolgokat, hogyha mással találkozunk, engem is lásson, ha görbül a szája, azonnal jelzem, hgy ott vagyok, nem mentem el, hagyom, hogy az ölemben ülve ismerkedjen az emberekkel.
