Este kilenc van, lent álldigálok a kapunk előtt.
Este kilenc van, lent álldigálok a kapunk előtt. Megyek bulizni. Muszáj leírni még egyszer, bu-liz-ni, olyan jó érzés, önkéntelenül vigyorgok, nyilván hülyének néznek az utcán. Legszívesebben táblát akasztanék a nyakamba, hogy nekem kisgyerekem van otthon, és mégis elmegyek bulizni. Persze semmi fergetegesre nem kell gondolni, csak annyi történt, hogy elaltattam a gyerkőcöt, majd összekaptam magam, és most találkozom a barátaimmal egy sörözőben tíztől éjfélig, és megosztjuk egymással nyári élményeinket.
Addig a gyermekre az apja vigyáz, de remélhetőleg nem fog felébredni. Én meg nem nézegetem az órámat és nem gondolok semmire. Mindez ugye nem lenne nagyon különös, csak hát több, mint tíz hónapja nem jártam sötétedés után Budapest utcáin, így az élmény mégis csak lehengerlő, ennél több nem is kell. Sőt, azt hiszem, több, mint tíz hónapja nem voltam egyedül csak úgy, nem azért, hogy ügyet intézzek, tanfolyamra menjek, posztot írjak, hanem hogy ne csináljak semmi hasznosat, sőt, hogy haszontalan legyek, elmulasszam a drága alvásidőmet.
Az egészben az a legdöbbenetesebb, hogy én közben én vagyok. Mintha nem történt volna meg az a máig felfoghatatlan tény, hogy született egy gyerekem, aki már majdnem egy éves (úristen!), aki fenekestül felforgatta az életem és megváltoztatta a személyiségemet. Úgy nézek ki, mintha a régi én lennék, a kávézókba mászkáló flaneur. Senki nem látja rajtam a titkos másik Hannát, aki komoly, felelősségteljes anya, gyermekének gondját viseli és övé minden gondolata. A barátaim elől is igyekszem titkolni, és keveset beszélni Leáról meg az otthonról, bár valószínűleg amit én kevésnek érzek, az meglehetősen hosszadalmas és érdektelen. (A gyerekem már vissza is tud pakolni a szekrénybe! Érti azt, hogy kérem szépen-köszönöm szépen-tessék! Aha. Hát, ez tényleg fantasztikus, látom a szemekben az érdeklődéssel palástolni próbált értetlenséget.)
Vigyázni kell, mert ha egyszer elkezdi az ember a szabadságot, nem tud leállni vele. Mert mit csinálok másnap? Fogom Leát, átcipelem az anyámhoz, aki direkt szabadnapot vett ki a nagy napra, és az átutazó németországi haverjaim társaságában olyan teljesen szokatlan tevékenységformákba merítkezem meg, mint:
- babakocsi és hordozó nélküli, nyugodt, üvöltésmentes, rettegésmentes sétálás;
- kávézóban bel- és külpolitikai kérdések németnyelvű megvitatása, és közben senki nem akarja kiborítani a poharam, beletenyerelni a tejszínhabba és belemarkolni a fagyiba;
- étteremben ebédelés együltő helyemben, gyerekcipelgetés és négykézlábú szökevények kergetése nélkül;
- este szórakozóhelyen tartózkodás és az éjszakai járókelők ellazult szemlélése.
Közben folyamatosan irtó büszke vagyok magamra, amiért ügyesen el bírtam szakadni otthonról és megbíztam abban, hogy a férjem is meg tudja vigasztalni a mi csöpp gyermekünket, és most okos és önálló felnőtt vagyok. Azért megfogadom, hogy most egy darabig nem megyek sehova, nehogy szörnyű elhanyagoló anyának érezzem magamat.
