"Neked most tulajdonképpen mi is a bajod?" - kérdezi anyám meglepődve.
"Neked most tulajdonképpen mi is a bajod?" - kérdezi anyám meglepődve. Ahogy áll és néz, tényleg látom, hogy nem érti, mitől vagyok fáradt, ideges és egy pöttyet csalódott.
Mert miért is?
A: Anyám elfelejtette, hogy milyen beszűkült tud lenni néha az ember lánya, amikor évekig csak hírből ismeri a lazítást, legalábbis hosszú távon. Amikor inkább elszaladok faluházat takarítani, mint egy békés délelőttöt töltsek a saját gyerekeimmel. Az ötvenötezrediket. Amikor minden gondolatmenetet megszakít Ödönke, így gyakorlatilag folyamatosan csak félig jutok el minden témában.
B: Anyám soha nem unta egy pillanatra sem a gyedet (ami akkor mondjuk nem is volt), nagyanyám sem unta soha, sőt az összes felmenőm stramm nő volt, szerzetesi alázattal csinálták végig, amit rámértek.
Végkövetkeztetés: Valóban velem van a baj. Mert amennyivel könnyebb nekem most anyáinkhoz képest, annyival többet nyavajgok és cseppet sem vagyok hatékonyabb, önmegvalósítóbb. Na jó, önmegvalósítóbb azért de.
Sokat lehet boncolgatni, hogy milyen volt a régen és milyen a most. Ha nagyanyáink sztorizgatnak mellettünk, például a gyerekszülésről, olyanok a történeteik, mintha csak úgy ripsz-ropsz megtörtént volna velük minden. Jó, fájt, meg szenvedtek, meg küzdöttek az életben. Persze több évtized távlatából nyílván más minden, mégsem maradnak ki ezekből a legendákból azok a kis mellékszösszenetek, hogy ja, kérem, nagyi a kukaricaföld mellett szült meg, mert éppen dolgozott és néhány nap múlva már vidáman vitte a többieknek az ételt kockás kendőben. Sőt, szültek ők óvóhelyen, piacon, száműzetésben, meg isten tudja hogy hol!
Neveltek egy tucat gyereket nincstelenül, a napi betevőért melózva. Temették el a férjeiket, fiaikat, lányaikat pszichológus és terapeuta nélkül. És a nagyik, ha nincsenek is már abból a nemzedékből sokan, itt vannak köztünk néhányan, s ők meg minket nem értenek. Tényleg ilyen elkorcsosult generáció vagyunk mi? Eltespedt, terhet nem bíró anyámasszony katonái? Akik jó dolgukban nem is tudják, hogy mit kezdjenek magukkal?
A mi terhességünkre, szülésünkre (ja kérem, már a tüszőrepedésünkre is) iparágak épültek. Van már boldog baba, boldog mama, talán már boldog papa is. Minden kis nyűgre van gyógyír. Terhességi folyásra, savra, görcsökre bogyók, mélabús gondolatainkra terápia. Van vitamin, kismamaruha, jóga, torna, bába, dúla, szülésznő, születés ház, internet fórum. Megoldás baby blues-ra, elérhető babysitter, megvehető bébiőr, s nagyi csak les a szemüvege alól.
Ő minden hétfőn nagymosott, már hajnalban kelt, főzte a ruhákat. Etette az állatokat, ment a földre kapálni. Megsütötte a kenyeret, hogy legyen ugye egyáltalán kenyér, megfőzött, takarított, vizet húzott, elment cselédkedni. Ja, és még volt hat gyereke is.
Tehát akkor nekünk jó dolgunk van? Mert hétfőn bepakoljuk a mosógépbe a ruhát, hogy kimossuk az intelligens mosóporral. A mikróban megmelegítjük a gyors, vagy rendelt ebédünket, s a mocskos edényt a mosogatógép majd ellögyböli a Somat 5-el. Ha nagyon büdös a takarítás, fogadunk egy Manci nénit, aki alkalmanként öt rugóért kinyalja a lakásunkat. Alvásidőben csevegünk Lola42-vel a neten, aki Floridából sírja el nekünk bánatát, hogy de nehéz neki a gyerekkel. Délután játszózunk a kölkökkel az EU komfort játszótéren, ahol elsírhatjuk a szomszéd Gizinek, hogy nekünk is szar volt a napunk. Tulajdonképpen tényleg jobb lett nekünk?
Ki-ki állhat tetszése szerint a kényelem, a globalizáció és a haladás skáláján a megfelelő helyen. Mégis, szórjunk hamut a fejünkre, hogy néha van olyan, amikor már reggel tudjuk, hogy fel sem kellett volna kelnünk, mert ez a nap most akkor nem ér?
És esetleg úgy érezzük, szétszakadunk, nem érjük utol soha magunkat, estére pedig az idegeink cafatokban vannak. De nagyanyáink vajon panaszkodtak egyáltalán? Akkor most velünk van a baj? Vagy a XXI. században felszabadult szabad kapacitások nem fordíthatóak arra, amire hivatottak lennének? S hiába szabadították fel a nőket, lehet, hogy mi ezzel élni nem is tudunk igazán.
