Tudományos kutatások szerint a terhességek 50 százalékban következik be vetélés még a beágyazódás előtt, míg a beágyazódást követően 30 százalékban fordul elő.
Tudományos kutatások szerint a terhességek 50 százalékban következik be vetélés még a beágyazódás előtt, míg a beágyazódást követően 30 százalékban fordul elő. Mivel azonban nem vagyok sem tudományos kísérleti alany, s még csak orvos sem, csak arról írhatok, hogy milyen megélni azt, amikor egyik pillanatról a másikra elvesztünk valamit.
Amikor teherbe estem, nagy boldogságomban legszívesebben kikiabáltam volna a munkahelyemen az ablakon, hogy helló, én kérem anya leszek. És amilyen megfontolt ember vagyok, hamarosan valóban el is újságoltam mindenkinek, akinek csak tehette, mert kérem, velem ugye úgysem fog történni semmi.
Aztán, amikor váratlanul a 10. héten elkezdtem különös tüneteket produkálni és közölték, hogy elhalt a baba, megértettem, hogy bizony jobban tettem volna, ha még egy kicsit várok az örömhír bejelentésével. Mert hiába próbáltam én másra gondolni, mást csinálni, mindig jött valaki vagy mert hallotta, hogy mi történt és sután vigasztalt, vagy mert még nem hallotta és boldogan gratulált. Nem is tudom, melyik volt akkor rosszabb.
Emlékszem, feküdtem a vizsgálóágyon és bámultunk a férjemmel egy kimerevedett képet a monitoron, amin az égegyadta világon semmi nem mozdult. A csöndet csak úgy vágni lehetett volna, és amikor a doki közölte a rossz hírt, sírtam, mint egy gyerek. Ez majdnem tíz éve történt és sok mindent máshogy látok. Persze könnyen beszélek, mert két gyerekkel a hátam mögött írom mindezt.
Mert akkor emlékszem, hogy mennyi hülyeség járt a fejemben. Először is, rohadtul haragudtam magamra, hogy minek kellett elmondanom mindenkinek, aztán meg azon tipródtam, hogy minek kellett vásárolnom az első három hónapban. Mérgesen dobtam ki a kismamakönyveket, újságokat, a cuki babacipőket, cumisüveget pedig jól elpakoltam Kenyába.
Mardosott az üresség, ami elviselhetetlen volt. Egyik nap még boldogan simogatom a hasam, arra gondolva, hogy a kezem alatt egy kis élet van, aztán egyszer csak sehol semmi, kész. És ez olyan, mint a halál, nincs kecmec, meg reménykedés, mert v-é-g-e van.
Az apátiából átcsaptam bűntudatossá, hogy egész biztosan én nem csináltam valamit jól. Igen, hiszen a nőgyógyász előtt leegészségügyikendőztem magam ott, biztosan attól halt el a baba. Vagy mert elmentem sátorozni, és ott történt valami. Esetleg túl sokat ettem, ittam, álltam, feküdtem, tüsszögtem, ránéztem olyanra, amire nem kellett volna, szóval egészen biztos voltam benne, hogy valamit én rontottam el. Mondhattak nekem bármit.
Aztán kerestem az okokat, ha már felelőst nem találhattam. Nekem igenis vizsgálják meg a babámat, hogy mi volt a baja. Nem tudom azóta sem, hogy egy 8 hetesen elhalt embriót megvizsgálnak-e, én természetesnek vettem, hogy igen. Azt hiszem éppen elég hülyeséget hordhattam össze akkoriban. Mert az önostorozó és kutató fázis után jött az önsajnálat és az apátia. Már nem orvosi oldalakat és rémtörténeteket olvastam, hanem az örökbefogadást jártam körül, hiszen nekem biztosan soha nem lehet majd gyerekem. És akkor én ott, utáltam minden kismamát, kisbabát, bababoltot, sőt, még a hipermarketek pelenkapolcát is.
Ma már tudom, hogy sok mindent túlreagáltam. Mert bizony nagyon sok nő vetélt el, és sajnos fog is. Miután már tudtam a dolgokról beszélni, sorra mesélték el a családban és a baráti társaságban, hogy kinek mikor volt. Amikor azt hittem, hogy én vagyok a világ legszerencsétlenebb nője. Mert járhattam volna úgy, hogy zsinórban vetélek el éveken keresztül. Vagy történhetett volna a terhességem végén bármi a babámmal. Esetleg nem esek egyáltalán teherbe évekig, vagy soha. És ezek mind óriási tragédiák, egy bizonyos helyzetben mindenki a saját nyomorát érzi mégis a legnagyobbnak. Korántsem mondom azt, hogy el kell mennünk ezek mellett a dolgok mellett, viszont fel kell állnunk és előre kell néznünk.
Én hiszem, hogy mindennek megvan az oka. Ha például nem vetélek el, nincs most a lányom, akiért viszont nagy kár lenne. Vagy nevelhettem volna egy sérült gyereket, amihez meg nem tudom, hogy lenne-e elég erőm. (persze hogy lenne, mindenki annyit bír, amekkorát kap).
Azt gondolom, a legnehezebb az lehet, amikor minden hónapban várja az ember a teherbe esését, mint a karácsonyt. Aztán sikerül. Ha már volt vetélésünk, akkor folyamatosan aggódunk, tüneteket keresünk. Aztán, ha történik valami, megint kezdődik elölről minden. És ilyenkor nem marad más, mint a remény, hogy talán majd… s ezt a reményt lehet a legnehezebb megtartani. De gondoljunk arra, hogy hányan köszönhetjük az életünk annak, hogy valaki nem adta föl és újra meg újra végigcsinálta! Mert a gyerekért érdemes.
win
