Nem vagyok romantikus anyatípus. A gyermekemben a leendő felnőttet látom kibontakozni: csodálom a képességeit, el vagyok ragadtatva a fejlődésétől. Eszembe se jutott, hogy rögzítenem kellene élete gyorsan tűnő fázisait, nincs babanaplónk, nem írtam fel az „első”-ket. A folyamatot élvezem, boldogsággal tölt el minden lépése a felnőtté válás felé. Semmiféle nosztalgikus vágyakozás nincs bennem a kezdeti időszak tehetetlen csecsemője után: az is szép volt, de a mostani idő is az.
Éppen ezért lepődöm meg magamon: miért halok bele egy kicsit minden egyes elszakadásba?
Kezdődött azzal, hogy a gyorsan növekvő kisbabám három hetes korában kinőtte a mózeskosarat. Kénytelen voltam beköltöztetni őt a kiságyba. Míg a mózeskosár az ágyunk mellett volt – ha kinyújtottam a kezemet, meg tudtam simogatni a kicsimet – az ágy „komoly” három méterre. Tíz percig zokogtam, miután berendeztem az új fekhelyét. Hogy ez nem igazságos, hogy ilyen messze került tőlem.
Második sokkoló élményem a szoptatás abbahagyása volt. Egyéves kora előtt pár nappal befejeztük, s ő a lehető legnagyobb természetességgel vette tudomásul, hogy nincs több cici. Még negyvennyolc óra se kellett ahhoz, hogy többé ne keresse. Arra azonban nem számítottam, hogy ez mennyire meg fog viselni engem.
Most pedig itt tipródom ruhakupacokkal a kezemben. Nem mintha ez lenne a legfontosabb az esti alváshoz. Akkor is lefektethetném a saját szobájában, ha az teljesen üres volna, de kell ez a szertartás a lelkemnek. Minden holmiját át akarom hordani. Saját magamnak akarom megmutatni: nincs visszaút. Többet nem alszik velünk egy szobában.
***
Ma reggel fél nyolckor a babatelefon ébresztett: csilingelő gyerekszövegelését közvetített a másik szobából. A lányom tiltakozás nélkül vette tudomásul tegnap este az új helyzetet, békésen végigaludta az éjszakát, vidáman ébredt. Büszke vagyok rá! Közben a szobánkat üresnek érzem, a szívem pedig még mindig fáj egy picit…
matzi
