Persze tudtam én, hogy a második terhességem nem ugyanolyan lesz, mint az első. De ilyen komoly különbségekre álmomban sem gondoltam volna.Első alkalommal „megváltozott az életem”. Vagy, tudjátok mit, nem is kell oda az a macskaköröm. Tényleg megváltozott. Addig kicsit bulizós, laza életet éltem, szabadon, mint a madár, volt egy eléggé hajtós melóhelyem, meg valami majdnem szinglis-divatos életem. Ezen még a férjhezmenetel se változtatott. Szerettem volna babát, mint annyi más nő. Tudtam, hogy jönnek a lemondások és a virrasztós éjszakák, de akkor is azt gondoltam, hogy így lesz teljes az életem, kell a gyerek.
És amikor terhes lettem végre, magam voltam a földöntúli boldogság. Nem múlt el úgy óra, hogy ne foglalkoztatott volna a kérdés. Simogattam a hasamat. Bújtam a könyveket. Bababoltokba kezdtem járni. A húgomnál lógtam, akinek már megszületett a picije. Hosszú perceket töltöttem a tükör előtt minden nap, hogy az összes szögből megszemléljem a testem változásait. Lefoglalt, hogy mit veszek fel a növekvő pocakomra. Már tizenkét hetesen úgy próbáltam öltözni, hogy minél jobban látszódjék rajtam a terhesség. És persze halálra izgultam magam, minden fura érzés a hasamban aggodalomra adott okot. Talán kilyukadt bennem valami? Ez vesegörcs, vagy máris szülök? És mi lesz, ha beteg lesz? És mi lesz, ha azért lesz beteg, mert én attól félek, hogy beteg lesz?
Kedves drága második gyermekem még a pocakomban lakik, lassan hat hónapja. Amikor megtudtam, hogy várom őt, örültem. Bekódoltam, hogy nem szabad egy kispohár bornál többet inni, szedni kell újból a folsavat meg a babavitamint, és vigyáznom kell a szénhidrátfogyasztásomra. Ja igen: azért egy kört idegeskedtem azon, hogy megint kezdődik a hercehurca az egészségügyi intézményekkel.
Ennyi. Kicsit szégyellem magam, de bizony a második terhességemet alig veszem észre. Se földöntúli örömorgiák, se mérhetetlen aggodalmak nem kísérnek. Amikor a tizenötödik héten megéreztem a gyerkőcöm mozdulatait, egy apró mosollyal tudomásul vettem, aztán ment az élet tovább. Ha most valami furát érzek a hasamban, morgok egy kicsit, hogy „anya bele nem bokszzsák, kisfiam”, és kész.
Nem vagyok fáradékonyabb. Nem ingadozik jobban a hangulatom a szokásosnál, amúgy se vagyok a kiegyensúlyozottság mintaképe. Huszonöt hetesen még egyetlen terhesruha sem volt rajtam, és a hét elején először fordult elő, hogy egy srác negyed óra hezitálás után felállt a villamoson, hogy a helyét átadja. Nem tudok eljárni terhestornára, néha elfeledkezem a vitaminokról. Nem zabálok és nincsenek extra megkívánásaim az étkezésben. Kívülállónak érzem magam a lelkes elsőgyerekváró anyák társaságában, mintha más bolygón élnének ők meg én.
De esténként – a férjemmel együtt – hosszasan simogatjuk a hasamat, és beszélgetünk Vele. Mert Ő nem véletlenül van. Akartuk. Nagyon szeretjük és várjuk! Akkor is, ha Ő már kevésbé dúlja fel az életünket.
matzi
