Ezt a játékot két gyerekkel is folytatom, már-már kényszeresen. Először a kertben a járdára nyomtuk bele mindannyian a nevünket, meg a dátumot. Aztán az épülő konyhabútorunk alsó darabjára irtunk magunknak, hogy kedves család, most ennyi és ennyi van, puszi, csocsi, mindenki jól van. Panna ma először bilizett, Apa fogyott 5 kilót. Aztán a konyhánk falaiba betonoztattuk bele a továbbfejlesztett üzenetünket, már cetlivel. A legutolsó tettünk már teljesen high-level lett: az ablakcsere után egy kis memóriát tettünk be egy falüregbe, a teljes eddigi fényképeinkkel feltöltve. Tehát ha nálunk valami munka van, kezdődik az üzengetés. De miért érezzük kényszerét annak, hogy ostobaságokat és olyan dolgokat, amit amúgy is tudunk elrakjunk, eldugjunk, gyűjtögessünk?
Persze azért, mert mindenki szeretne valami nyomot hagyni maga után, nem feltétlen valami magasztosat, csak VALAMIT. Egy kiáltást a világba, hogy én is itt voltam. Ahogy öregszem, az emlékeim már nem csak simán emlékek, hanem fájó emlékek is. Ami nemrég még vicces sztori volt, ma már könnyfakasztó távoli homály. És dobozoljuk őket, nem csak magunkban, hanem magunk körül is. Padlásra, pincébe tesszük a dolgainkat, amit talán, egyszer majd mi nyitunk ki, esetleg a gyerekünk, amikor a házunkat bontja le, hogy helyette újat építsen magának.
Nem szeretem például a videókamerát. Soha nem nézem végig a családi archívumot, hiába van rajta a pici pötty lányom, akinek ma már olyan büdös a lába, mint egy biológiai fegyver, s látom a régi nappalit, a férjem és magam 10 kilóval szabadabban. Látom viszont Apám, aki már jó ideje nincs , és látom az Anyám, aki öregszik és csak itt tűnik fel, hogy mennyire, és olyan barátok jönnek mennek, akik már messze vannak. És eszembe jut Anyám, aki magnó kazettákkal csinálta ugyan ezt. Mi a nővéremmel rendszeresen letöröltük az ő cuccait, hiába írta rá gigantikus betűkkel, hogy ne töröld le!! mert a nénje van rajta, meg Vikike 2 éves beszéde, mi akkor még erre érzéketlenek voltunk. Állítom, hogy Anyám sem hallgatta meg őket soha. És már én sem hallgatom, mert a kazettákról szóló hangok 70 százaláka nincs többé. Így pakoljuk egyik dobozból, fiókból a másikba őket.
Nem szembenézve a veszteségeinkkel, a letört ágainkkal, az idő közben felnőtt gyerekeinkkel. És amikor valami a kezünkbe akad, akkor érezzük csak igazán, hogy az idő átrohan rajtunk, hogy igazán csak kis szeletet kapunk belőle és amiről azt hittük, hogy mindig lesz, szép csendben megváltozik. Mégis, mikor vesszük majd elő jó szívvel a fényképalbumainkat, a home videó felvételeinket? Lehetséges, hogy a most még vidáman forgatott fotó albumunk a gyerekekről egyszer ugyan ilyen tiltott könyvecske lesz?
Mindenesetre mi üzenünk a jövőnek töretlenül, kertben elásva, falba beépítve. S talán egyszer valaki, akinek nem is olyan fájó emlék leszünk csak, vidáman tudja végig nézni a falba rejtett képeinket és az összes filléres emlékünket. És lehet, hogy még a szekrény tetejére rakott cetlimet is megtalálják.
win
