Vannak napok, mikor semmi sem sikerül, az ember egy egész világot átfogó összeesküvés-elmélet áldozatának érzi magát.
Vannak napok, mikor semmi sem sikerül, az ember egy egész világot átfogó összeesküvés-elmélet áldozatának érzi magát. Ez a vasárnap is ilyen volt, mikor délelőtt fél 11-re kellett A hóember című koncertre mennem a gyerekkel. A kalandos út a fél 10-es ébredéstől kezdődött és csak a szerencsén múlt, hogy végül bejutottunk az előadásra.
Rögtön úgy indult a nap, hogy elaludtam. Mivel a gyerkőcök kívánságuk szerint a nagyszülőknél aludtak, elmaradt reggel hétkor az ébresztés. Fél tízkor riadtam fel és már abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy egy órám van, arra, hogy a Zugló-Budaörs-Duna Palota útvonalat teljesítsem. Máskor a hatvan perc arra is kevés lett volna, hogy magamhoz térjek, így nem fűztem hozzá sok reményt, hogy sikerül.
Az első kezembe akadó ruhába beleugrottam, félálomban motyogó páromat hátrahagyva néhány perccel később már száguldottam a nagyszülőkhöz a gyerekért. Már majdnem odaértem, mikor hirtelen kiugrott az autóm elé egy macska. Padlófék, csattanás, és én már lelki szemeim előtt láttam a véres maradványokat. Remegő gyomorral szálltam ki az autóból. A macska látszólag sértetlenül megúszta az ütközést, mert már csak azt láttam, ahogy beugrik a kerítésen. Remélem, nem ez volt a hetedik élete.
Felvettem a gyereket és rohantunk a belvárosba. Következő akadályként a Lánchíd környéki egyirányú utcák útvesztőjében kavarogtunk, majd mikor megtaláltuk a Zrínyi utcát, kiderült, hogy fel van túrva, emiatt nem lehet behajtani. Újabb keresgélés, majd úgy egy kilométerrel arrébb sikerült szabad parkolóhelyet találni. Innen lélekszakadva futottunk az előadásra, melyre hihetetlen módon percre pontosan fél 11-re értünk oda.
A pénztárnál közölte a hölgy, hogy mivel nem értünk oda időben, ő már eladta a félretett jegyünket. Azt hittem, elájulok a hír hallatán. Aztán azt mondta, hogy nem is volt félretéve jegy. Ekkor már nagyon dühös voltam, legfőképpen magamra, amiért nem értem oda hamarabb. Ahogy ott dúltam-fúltam, egyszer csak odalépett hozzám egy úr, aki mint később kiderült, Gömöri György volt, a mese fordítója, és véget vetve a délelőtti pech-sorozatomnak beengedett minket az előadásra.
Igaz, csak egyetlen szabad szék maradt, lányommal az ölemben ültem végig az előadást, de megérte. Még sosem voltunk együtt komolyzenei koncerten, ezért kíváncsian figyeltem a reakcióit. Meglepő módon négyéves, izgága lányom szinte mozdulatlanul ülte végig a koncertet. Néha mozdult csak meg, mikor belefeledkezett a zenébe, ilyenkor a karmester mozdulatait utánozva hadonászott a kezével. Szájtátva nézte a vonósokat és hallgatta a hegedűszólót.
Rendhagyó módon a műsorvezető a zene alatt olvasta fel a mesét, néha nehezen lehetett érteni, a nagybőgők elnyomták beszédét. Ha behunytam a szemem, magam előtt láttam az életre kelő hóembert, hallottam a süvítő szelet, a szakadó hóesést. Fantasztikus összhangban áll Howard Blake zenéje és szövege, nem véletlenül lett egy londoni előadáson készült felvétel a világ egyik legnépszerűbb gyerek CD-je. Amikor a színpadon három kisfiú énekelt kristálytiszta hangon, libabőrös lettem tetőtől talpig. A csodálatos dallam még most is fülemben cseng.
