Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Olvasónk, Réka első gyermeke egy szokatlanul hideg augusztusi hajnalon látta meg a napvilágot.
Olvasónk, Réka első gyermeke egy szokatlanul hideg augusztusi hajnalon látta meg a napvilágot. Persze mint oly sok első szülés, ez sem volt bonyodalmaktól mentes: egy hajszál híján elkerült karambol után, tizenhat óra vajúdás, három orvos és egy vákuumos fogó közreműködésével érkezett meg a kis Benedek.
Már benne jártam a harminckilencedik hétben, írja Réka, amikor a szerelő értesítette a férjemet - aki akkor még csak vőlegénystátuszban volt - hogy mehetünk a kocsiért. Mert mikor robbanjon le az ember autója? Természetesen, mikor a neje mindenórás terhes és dél van, forró augusztus és csúcsforgalom.
Hazafelé a szervizből a Hungária körúton egy piros lámpánál várakozván csörgött a telefonom a hátsó ülésen. A hasfalam alá süllyesztett kosárlabda már nem tette lehetővé a megfordulást, ezért életem párja hajolt hátra, egy másodperccel elmulasztva ezzel a villanyrendőr zöldre váltását. Ez volt a szerencsénk. A mellettünk lévő sávban a szabad jelzésre gyanútlanul elinduló sofőr ugyanis nagyot pördülve kicsapódott a kereszteződésből, mert keresztben egy teherautós barom hetvennel igyekezett átslisszolni a már piros lámpán és elkaszálta oldalról. Hála a mobilcsörgésnek, nekünk semmi bajunk nem lett, s miután megnyugodva konstatáltuk, hogy személyi sérülés, csodák csodája, nem történt, távoztunk a helyszínről.
A kiállt izgalmak azonban nem múltak el nyomtalanul. Az anyósomhoz mentünk és éppen a felelőtlen sofőröket szidtuk ebéd előtt, mikor pisilnem kellett. A vízár azonban nem akart abbamaradni, bár az inger már megszűnt. Némi fáziskéséssel rájöttem, hogy ez bizony már a magzatvíz lehet. Elsőként távoli szülővárosomban élő édesanyámat értesítettem még a vécédeszkáról, aki szülésznő lévén azonmód ellátott hasznos tanácsokkal. Azután ügyes kezekkel fabrikáltam egy gigabetétet az anyósfürdő rendelkezésre álló eszközeiből, a további vízfolyam felfogására, és kisétáltam. Belül forrongtam az örömtől, de nyugalmat erőltettem magamra. Lezseren közöltem a férjemmel, hogy az uzsonnát alighanem már a kórházban fogjuk elkölteni. Azt hittem, összerogy szavaim terhe alatt. Hónapokkal előbb kiszámítottam ugyanis, hogy bár augusztus 10-re vagyok kiírva, de az orvostudomány a terhesség hosszát 265 napra teszi és az nálam augusztus 5-én fog lejárni. Aznap augusztus 4. volt. A számítás tehát meglehetősen pontosnak bizonyult. Itt volt az idő.
Az előttem álló feladat sétagaloppnak tűnt, hisz nem éreztem fájdalmat, nem volt kellemetlen érzésem, csak a hatalmas alkalmi pelenka zavart kissé a járásban. Persze az izgalomtól teljesen elfeledkeztem az ebédről, ma már tudom, ez hatalmas hiba volt. Jól jött volna az a kis energia másnap hajnalban.
Hazaszáguldottunk az előre gondosan elkészített kórházi táskáért és az iratokért. Mi minden kell egy szüléshez! Hajadonsági igazolás, apasági nyilatkozat, tajkártya, személyi, lakcímkártya, hogy csak a legfőbbeket említsem. Persze, ha férjnél lettem volna, akkor megspórolhattuk volna az „apaságit”. Anyukám telefonált, hogy melyik vonattal érkezik. A párom mellett őt is felkértem, hogy bábáskodjon felettem a nehéz órákban, hátha a férfi kidől a sorból. Gyors zuhany és már indultunk is. Az előzetes felméréseknek megfelelően öt perc alatt értünk az Uzsoki kórházba.
Bár augusztus negyedike volt, az időjárás korántsem volt az évszaknak megfelelő. Mi több, maga volt a végítélet. Déli egykor süvített a szél, szakadt az eső, villámok recsegtették a leget. A kórház előtti parkolóból esőkabátom dacára a 10 méternyire lévő bejáratig bőrig ázva jutottam csak el. Nem maradt egyetlen száraz négyzetcentiméter sem rajtam. Sebaj, tudtam, hogy úgyis át kell öltöznöm. A párom is hozott „szülőpólót”, ami a kismamaújságok szerint elengedhetetlen kellék egy apás szülésnél, ez jól is jött, de sajnos szülőnadrágról nem írtak a szakfolyóiratok, ezért vizes farmerban maradt. Semmiféle fájdalmat nem éreztem, boldog voltam és izgatott.
A szülészeten szépen bejelentkezünk, kicsomagoltunk, magunkra öltöttük a kötelező zöld abroszt és kórházi hálóinget, majd a felvételes orvos megvizsgált. Közölte, hogy bár a magzatvíz elfolyt, de a méhszáj még majdnem teljesen zárt. 10 centiméternyire kell kitágulnia, mielőtt komolyra fordulna a helyzet. Ha óránként egy centit tágul, mint ahogy ígérték, akkor hajnal lesz, mire megszülök! Berendezkedtünk hát hosszútávra a vajúdószobába. Miután túlestem a kórházi etikett szerint kötelező borotválás-beöntés szemérempróbáló kínjain, helyet foglaltunk a vajúdó fehér kórházi foteljeiben. Odakint tombolt a vihar és a kórházat körülvette a víz, de mi naiv boldogságban vártuk gyermekünk megérkeztét.
Pletykaújságokat lapozgattunk, beszélgettünk, miközben emberem az „apasági kekszet” majszolta, amit szintén a lapok tanácsai nyomán sütöttem neki, nehogy éhen haljon a várakozás alatt. Arra nem gondoltam, hogy én is ehetnék belőle, hiszen már a felvételkor felszólítottak a nővérek, hogy már ne egyek és én jó kislány vagyok. Pedig ostoba voltam, hogy nem ettem a jó édes kekszből! 12 órával később a fenőkövet is meg tudtam volna enni , de akkor már nem lehetett.
A vajúdószoba álságosan volt berendezve. Látszólag barátságos volt: divatjamúlt takaróval leterített franciaágy, fotel, asztalka, tévé, függöny és sötétítő. De ez csak álca volt. A szobában volt egy gyanúkeltő mosdókagyló is és a padlón nem volt szőnyeg, szigorúan csak jól fertőtleníthető linóleum. A franciaágy valójában két összetolt, mosható műbőr huzatú kórházi alkalmatosság, takaróval otthonosítva és a fotelok is hányás-, vér- és egyéb testnedv-álló huzattal bevonva. A lakberendezőnek nem adnék munkát, az biztos. Bár ez mégiscsak vajúdószoba volt és nem a montreux-i Palace Hotel.
Fél négy körül aztán elkezdett fájdogálni. A hasam, derekam? Nem is tudom. Úgy minden. De nem túl sűrűn és nem túl sokáig. A pletykalap szélén méregettük a fájásgyakoriságot és –időtartamot. Haha, amíg képes voltam jegyzetelni és méricskélni, nem is fájt igazán. Mikor jött egy összehúzódás, megszorítottam a párom karját és a kimamajógán elsajátított pózban lélegeztem az előírt módon. Semmiféle fájdalomcsillapítást nem óhajtottam.
Hétkor még azt gondoltam, hogy a baba megszületéséig hátralévő időben megtekintem a Cobra 11 című nívós német sorozat következő epizódját a tévében, de akkor komolyabbra fordultak a dolgok. Befutott édesanyám is és leváltotta leendő férjemet. Az események új irányt vettek. Az összehúzódások sűrűsödtek és egyre jobban fájtak. Este fél kilenctől fél háromig egyre keservesebb erőfeszítésembe került megtartani a társas kapcsolatok alapvető szabályait. Társam és szülőanyám jelenléte nagyon fontos volt, de már alig tudtam velük kommunikálni, befordultam magamba.
A szülésznő és anyukám nem hagytak feküdni, hogy a gravitáció segítse lejjebb a gyermekemet és ezáltal nyíljon végre makacsul összezárt méhszájam. Én azonban csak feküdni szerettem volna összegubózva és valakinek a kezét harapni kínomban. Az ablakszegélybe kapaszkodva agonizáltam és néztem az odakint rendületlenül tomboló vihart. A fiamra gondoltam, aki megpróbálja magát kipréselni azon a reménytelenül szűk lyukon. Biztosan nagyon fáradt volt, akárcsak én. A fájdalom teljesen ellepett, mint valami sűrű-sűrű sötétzöld szurok. Anyukám és a párom váltották egymást mellettem kényem szerint. Egyszerre ugyanis csak egy kísérő lehetett velem. Ennek mi értelme volt? Addig a másik a folyosón tördelte a kezét, vagy az udvaron dohányzott láncban.
Fizetett orvosom ezalatt az igazak álmát aludta. Bár megvizsgált már az összes orvos, aki akkor műszakban volt az emeleten, kiegészítve a szülésznővel, az orvosom értesítését még nem tartották időszerűnek. Szóltak neki, mikor megérkeztünk délután, de azóta nem tudott rólam.
Hajnali fél négyre a végkimerülés határára jutottam, de végre 8 centi volt az eredmény, ami elég nyomós indok volt az orvosom felébresztésére. Negyed ötre meg is érkezett, megvizsgált és megnyugtatott, hogy fél óra múlva a karomban tarthatom a fiacskámat. Fájáserősítő oxitocint kaptam a gyorsabb eredmény végett. Fel kellett kászálódni a roppant kényelmetlen szülőágyra és a baba szívhangját ellenőrzendő rám kapcsolták az erre rendszeresített hevedert. El sem tudtam képzelni, hogy ennél még fájhat jobban is, de csalatkoztam, mert jobban fájt. Elérkezett a kitolási szakasz, amikor fennhangon átkozódtam és emberem kezeit ronggyá szorítottam, mégsem tudtam kipréselni a fiacskámat. Már bőven letelt a beígért fél óra! Az orvosom kedvesen, de határozottan vezetett: nyomásinger előtt szólnom kellett és utána hasból nyomni, leszegett állal, behunyt szemmel. 
Egyszerre csak azt vettem észre, hogy már 3 orvos sürgölődik a szülőágy körül, kettő a hasamon könyököl-tenyerel, egy pedig az egyetlen kijáratot lesi árgus szemekkel, ahol egy újszülött távozhat az anyjából. Mivel az én fiam nem jelent meg a kijáratnál, rövid tanakodás után az orvoscsoport a vákuumfogó használata mellett döntött. Ezzel annyi is volt a gátvédelemmel szülésről dédelgetett illúziómnak és hiábavalóvá vált a hetekig tartó pocsék ízű málnalevél-tea kúra, valamint az intimtorna tanfolyam és az olajos gátmasszázsok. Mindent elkövettem pedig, ami módomban állt, hogy a vágást elkerüljem, de úgy látszik, ez volt a sorsom. Ennyit a természetes szülésről.
Az utolsó hatalmas erőfeszítés, a vákuum és a lelkiismeretes kollégák könyöke végül meghozta az eredményt, megszületett Benedek. Hirtelen minden fájdalmam megszűnt, de nem a látványától, hanem azért, mert végre kettévált a mi kis kétszemélyes egységünk. Szerettem volna újra összeforrni a magzatmázas és véres kis békával, de nem adták a karomba, mert nem sírt fel. Elvitték! Szegény, teljesen kipurcant a 16 órányi vajúdás alatt.
A párom és én szívszorongva vártuk vissza a babánkat. Hallottuk, amint a szomszéd helyiségben szívják a nyákot az orrából, szájából és csapkodják a kis testét, hogy sírjon. Mindenkit, aki bántotta, meg tudtam volna verni, pedig nem vagyok agresszív típus. Aztán végre sikerült megríkatniuk szegényt. Ez olyan jól sikerült, hogy fél éves koráig ez volt a kedvenc elfoglaltsága.
Néhány percre visszahozták, már felöltöztetve. Nem sírt, csak nézett pislán, fáradtam. Dagadt volt az arca és vörös, feje búbja a vákuumpumpától csúcsos és lila. De mi úgy találtuk, hogy nagyon szép. A mi fiunk, akit nagyon vártunk és nagyon szeretünk. Egészséges 3300 grammos 54 centis fiúcska. Háromnegyed hat volt. Elvitték az inkubátorba.
A lepény megszülése és az alfelem összetoldozása már sok lett volna az újdonsült apának, ezért anyukám lépett a helyébe, aki a folyosón már megpillanthatta elsőszülött unokáját. Az új apuka ezalatt értesítette valamennyi családtagot és barátot, majd hosszas unszolásomra hazament aludni. Mikor újra emberi formát öltöttem, édesanyám is távozott. Két órát pihentem még a szülőszobán, mialatt fültanúja voltam a szomszédos helyiségben egy ikerpár viharos gyorsaságú születésének és egy császármetszés elrendelésének.
Nyolc óra tájt egy zsenge korú műtősfiú kitolt egy kórterembe, ahol nem volt hely, ezért fél órát feküdtem a folyosón, várván, hogy valaki gyógyultan távozzon. A zsenge fiú ezután a karjába kapott és bevitt a megüresedett ágyba. Ez, bármily elesett voltam, zavarba ejtett, de be kellett látnom, hogy nem vagyok önjáró. Elhelyezkedtem a frissen áthúzott ágyban, ahogy meggyötört, de felmagasztosult testem engedte és Benedekre gondoltam, aki a szigorú szabályok miatt az inkubátorban melegedett, a karom helyett. Egy kedves nővér kórházi reggelit hozott és egy kancsó menzateát, amit mind elpusztítottam, majd vártam a 10 órai szoptatást, mikor végre megláthatom és megérinthetem a kisbabámat.
Nagyon nehezen, de végre elérkezett a pillanat. Tűzijáték, harsonaszó, együtt voltunk mi ketten újra! Úgy tapadt a mellemre, mintha mindig is ezt csinálta volna. Így szenderegtünk teljes boldogságban, míg nem jött érte a csecsemősnővér.
Szerencsére a második naptól kezdve már átköltözhettem egy babás szobába, ahol végre egész nap együtt lehettünk példás magaviseletű porontyommal. Az ötödik napon elegánsan távoztunk és megkeztdtük családi életünket hármacskán.
Ön is szeretné megosztani olvasóinkkal szüléstörténetét? Küldje el nekünk a poronty@mail.velvet.hu címre!
