Dobray Sarolta negyedik kötete Közel címmel idén tavasszal jelent meg. A könyv novellái érzékenyen, sokszor személyesen, az apró, jelentőségteljes pillanatokra koncentrálva mutatják be a mindennapi történéseket, hétköznapi jeleneteket, miközben a közeli és távoli múlt, valamint a jelen lévő veszteségek is kirajzolódnak. Dobray Saroltával írásról, szemlélődésről, várakozásról, halandóságról és a megélt pillanatok fontosságáról beszélgettünk.
Több mint húsz éve vagy újságíró, de a Közelt olvasva az volt az érzésem, hogy kifejezetten szépirodalmi jellegűek a szövegek. Mondhatjuk, hogy a te esetedben szerencsésen összeér az újságírás a szépirodalommal?
Véletlenül sem akarom a régi nagyokhoz, mondjuk Móriczhoz vagy Kosztolányihoz hasonlítani magam, akik irodalmi riportokat írtak, de mindig igyekeztem novellaként kezelni a riportjaimat is: legyen dramaturgiai íve, legyen eleje, vége, satöbbi. Mindig hittem abban, hogy az irodalom eszközeit fölhasználhatjuk egy valós helyzet megírására vagy átadására. Hogy ha az ember jól csinálja – és én igyekszem jól csinálni, aztán eldöntik az olvasók, sikerül-e –, az mindig hozzáad a valóság érzékeltetéséhez. Büszke vagyok arra is, hogy az előző kötetemhez [Beűzetés a Paradicsomba – a szerk.] Tóth Krisztina írta a fülszöveget, és ő is konzekvensen novelláknak nevezi ezeket az írásokat, pedig riportok, tehát a valóság kereteibe szorítva íródtak.
Rögtön az első történetben szerepel az a sor, hogy „mi van, ha soha többé nem tudsz írni, ha soha többé nem tudsz mondani semmit, ami jelent valamit”. Mennyire jellemző rád a félelem a fehér papírtól?
Szerintem mindenkiben, aki ír, megvan ez a félelem. Persze attól is függ, hogy ki hogyan áll épp az önbecsülésével, vagy történetesen az imposztor-szindrómájával, és mint tudjuk, utóbbi az író embereknél elég gyakori, ilyen-olyan mértékben. Nálam ez nagyon hullámzó. Előfordul, hogy reggel nyolckor azt érzem, hogy amit addig leírtam, az iszonyúan jó, és kimondottan büszke vagyok magamra, tízkor pedig már rémülten ülök a gép előtt, és azt gondolom, hogy ez borzalmas, kit fog érdekelni ez a baromság? Elég fárasztó tud lenni, különösen egy hosszabb folyamatnál, mint amilyen a regényírás. Most az Üvegfal című regényem folytatását írom, és néhány hét múlva le kell adni a kéziratot. Borzasztóan feszítő ez az időszak, és még mindig sokszor az az érzésem, hogy elképzelni sem tudom, hogyan fogom befejezni időre. De be fogom!
Mennyire személyesek ezek a novellák?
Az ember bizonyos szempontból mindig magából ír. Magán keresztül, legalábbis. Ezt gyúrja össze mások megéléseivel, azzal, amit a külvilágban tapasztal. Persze, én is benne vagyok a novellákban, de szerintem éppen az az izgalmas, hogy úgy tudjak létrehozni egy sokak számára egésznek - és talán egészen a sajátjuknak érzékelhető - valóságot, hogy igazából sokféle valóságdarabkából rakom össze azt.
Szerintem az irodalom arról is szól, hogy tükröt tartson, és mindenki egy kicsit saját magát lássa meg benne. Vagy nagyon…
Ezzel irodalomterapeutaként nagyon egyetértek. Azzal a gondolattal is, ami a kötet elején megjelenik, és Pilinszkytől, illetve Simone Weiltől ismerős: hogy meg kell tanulni vágyakozni az után, ami a miénk. Mi az, ami a tiéd, és tudsz még hálásnak lenni érte vagy vágyakozni utána?
Ó, hát minden. Először is, általános dolgok, tehát az egészség, a család, a társam, a gyerekeim, a lakásunk, a reggeli napfény, ami bejön az ablakon, a kezem, a lábam, hogy ma is működnek a háztartási gépek, és még sorolhatnám (nevet). Nyilván nem mindig, és nem ugyanolyan mértékben, de alapvetően tudok hálás lenni. Amúgy már ezért a képességért is hálás vagyok. De ezt a „vágyakozzunk az után, ami a miénk” módszert én már egész korán, ösztönösen kifejlesztettem magamban. Emlékszem például, hogy általános iskolásként megyek az utcán, és elképzelem, hogy valami óriási tragédia történt, például levágta a lábamat a villamos. Kicsit beteg, tudom… De aztán azt is elképzelem, hogy jön egy jó tündér, és azt mondja, egyet kívánhatsz, lányom. Én pedig azt kívánom, hogy újra legyen lábam, legyek egészséges. És hopp, megtörténik a csoda! Onnantól úgy lépegettem tovább a két eleve egészséges kis lábammal a suli felé, mint akivel épp varázslat történt, pedig csak egy sima hétfő reggel volt az egész. Most már nem ilyesmikre gondolok, de az eszembe szokott jutni például, hogy milyen jó, hogy nem fáj semmim.
Gyakran tudatosan figyelem, és megélem ezt a tompa, finom, jó értelemben véve langyos érzést, ami a fájdalom hiánya.
Mert eszembe jut, hogy ez nem természetes, hogy ennek is lehet örülni, és nem is kerül semmibe.
A kötetben többször előkerül a veszteség, a fájdalom, a halál, a haláltudat is. Körülbelül egyidősek vagyunk, ezért merem megkérdezni, hogy érzed-e az életközépi válságnak azt a vetületét, ami a halandóság tudatát közelebb hozza?
Persze, hogy érzem, ezzel szerintem minden embernek dolga van. Azok a novellák, amiket a szüleim elvesztéséről írtam, egyes szám első személyben, rólam, Dobray Saroltáról szólnak. Az apukám nem egészen egy éve halt meg, nagyon-nagyon közel álltunk egymáshoz. Amikor elkezdenek körülöttünk meghalni az emberek, egyre inkább satuként szorul az ember fejére az élet iszonyú törékenységének a ténye. Az, hogy bármelyik pillanatban, akár jól vagy most, akár nagyon rosszul, akár a legboldogabb napjaidat, hónapjaidat, éveidet éled, hogy ez egy pillanat alatt teljesen átfordulhat. Időnként rettenetesen el tud hatalmasodni rajtam is ez az érzés, vagy inkább szorongás.
Mi segít ilyenkor?
Úgy szoktam mondani, hogy először is ismerje fel az ember, hogy mi a feladat. Oké, van ez a félelem, ennek a ténynek a tudása, hogy bármikor bármi történhet, akár veled, akár azokkal, akiket szeretsz. Mi a feladatod azzal, hogy ez ne zabáljon föl, hanem tudj boldog lenni ezzel a tudattal együtt? Ilyenkor megállok, és felteszem magamnak a kérdést: most mi a feladat, Saci? Hát az, hogy ne rontsd el ezzel az életedet, ami amúgy tök jó. Azért ne, mert semmi értelme nincs, mert jobb nem lesz tőle, csak sokkal rosszabb, ha nem tudsz benne lenni a pillanatban, ha nem tudod átélni azokat a jó dolgokat, amik különben megadattak neked. Persze ettől még eljöhet az igazi baj, amitől féltünk. Akkor is más a feladat.
Némelyik novella kapcsán azt éreztem, hogy „az eltűnt idő nyomában” jársz. Az első csók, a balatoni nyarak, viharok… Nosztalgikus alkatnak tartod magad?
Inkább azt mondanám, hogy a régi élmények, érzetek, hangulatok mind ott vannak bennem, megfoghatatlan színekben, illatokban, formákban. Jelen vannak, alakítanak. Szóval bizonyos módon nem is vesztek el. Amikor írok, testet adok nekik. Persze, van, amikor fáj, hogy ez vagy az már soha nem jöhet vissza. De közben rá is ébredek, hogy amíg itt vagyok a Földön, addig minden „volt” ugyanúgy itt van velem, él bennem, valamilyen formában.
Ezek a mozaikdarabkáim, amikből összeállok. Ahogy Apu és Anyu is ott van mindenemben, pedig megölelni már nem tudom őket.
Erről is írok a kötetben. Persze az is egy izgalmas kérdés, hogy ezeket a mozaikdarabkákat hogyan rakod jól és értelmezhetően össze magadban. Akár íróként, akár olvasóként, akár egyszerűen csak emberként.
Az olyan sorok, mint például a „most ők élik a régi balatoni nyaraimat”, nagyon szíven tudják ütni az embert.
Benne van a veszteség, persze. De ha megjelenik a veszteség érzése, megint feltehetjük a kérdést, hogy mi a feladatunk ezzel. Nyilván nem az, hogy állandóan bánkódjunk, hanem az, hogy felismerjük, mi mindenünk van, ami megismételhetetlen. Ez nem könnyű, és megint csak egy feladat, amiről nem mondhatom el, hogy én már tökéletesen megoldottam. De nem is kell mindent tökéletesen megoldani folyton, nem? Amúgy az új balatoni nyaraimat pedig én élem. Az sem feltétlenül rosszabb, mint a régiek, maximum kicsit más.
A novelláidnak sokszor van egy szemlélődő alapállása. Az is jellemző, hogy egy-egy jelenetet, szereplőt, érzést szinte filmszerűen közel hozol az olvasóhoz.
Ezért is lett Közel a kötet címe. Aki ír, másfajta figyelemmel jár-kel a világban. Ez sokszor nagyon fárasztó, egyébként pedig nagyon izgalmas. Ezeknek a dolgoknak a nagy részét sokszor csak a periférikus látásunkkal észlelnénk, vagy észre sem vennénk. Amikor viszont rájuk közelít az ember, máris izgalmasak, egyediek lesznek, és kiderül, legyen szó bármiről, hogy egy egész világ van mögötte. Épp ezért engem például sokkal jobban tudnak izgatni a hétköznapi dolgok, mint a szenzációsak.
Említetted, hogy időnként fárasztó a figyelés, sőt, az írás is tud az lenni. Hogyan tudsz kikapcsolódni?
Azt szoktam mondani, hogy fontos, hogy legyen időnk néha csak úgy bámulni a felhőket. Erről is szól amúgy egy írás a kötetben. Amikor egy rohanó anya egyszer csak lefekszik a kislánya mellé a város közepén a földre… Nagyon nem könnyű ám. Tehát fontos lenne tudni semmit csinálni: amikor nem gondolkodunk azon, hogy mi a feladat, hogy hogyan kéne élni vagy meghalni, vagy mit kell még aznap csinálni. A tánc is kikapcsol. Hip-hop órákat tartok, imádom. Nagyon meg tud hatni, hogy gyakran olyanok is bizalmat szavaznak nekem és eljönnek, akik addig csak az írásaimról ismertek. Jó látni, ahogy kikapcsolódnak, és azt jelzik vissza, hogy sikerült kiszakadniuk a mókuskerékből, vagy épp elmúlt az aznapi rosszkedvük. Emellett fontos az összekapcsolódás: nemcsak a zene vagy a mozgás által, hanem annak az élménye, hogy nem vagyunk egyedül. Tök jó az is, hogy gyakran fogalmam sincs, kik toppannak be az én szuper kis diszkófényeim közé a terembe, hogy rendőrök, orvosok, árufeltöltők, politikusok épp, vagy bármi más, ott egyszerűen csak mi vagyunk, tornacipős, melegítőgatyás nők, felszabadultan, mindenféle kiszolgáltatottság nélkül, a zene meg a tánc nagy közös buborékjában. Nagyon jó, amikor azt érzem, hogy tudok valamit adni. Akár a tánccal, akár az írásaimmal. Mert persze ez egy adok-kapok. Rengeteg minden visszajön belőle.
Talán nem titok az olvasók előtt, hogy a párod Bánki György pszichiáter, vannak közös estjeitek is. Hogyan tudtok együtt dolgozni, egymást inspirálni?
Gyuri először tartott tőle, hogy milyen lesz együtt előadni a színpadon, mert amúgy mi otthon nagyon szenvedélyesen tudunk vitatkozni. De hamar kiderült, hogy jól kapcsolódunk, hogy ott is kiegészítjük egymást, azért is, mert ő máshonnan, szakmai szempontok szerint közelíti meg a témát. Az eddigi, rejtett bántalmazásról szóló, „Ha szeretsz, miért nem szeretsz?” című előadásunk mellett ősztől lesz egy új közös estünk: a most megjelent kötetből fogok novellákat felolvasni, és beszélgetünk. Ezekhez a témákhoz, ahogy te is mondtad, mindenki tud kapcsolódni, és van velük feladat is, tehát pszichológiai oldalról is abszolút van mit megközelíteni. A hab a tortán az lesz, hogy Gyuri néhány dalt is előad majd. Nagyon régóta gitározik, énekel, zenét szerez, van otthon egy ministúdiója is. Tehát egy zenés irodalmi-pszichológiai est lesz.
Gondolom, egymás írásait is olvassátok. Mennyire vagytok kritikusak a másikkal?
Mindig megmutatom Gyurinak az írásaimat, már csak azért is, mert az Üvegfalnál például sokszor kérdéses volt, hogy amit írtam, pszichológiailag helytálló-e. De szerencsére sehol nem jelezte, hogy gond lenne. Mennyiségben én írok többet, hiszen nálam ez a fő „csapásvonal”, de nincs sok kritikai megjegyzése. Meg is szoktam kérdezni, hogy „de most tényleg jó?”, amivel szerintem az agyára megyek. És én is lelkesen olvasom, amit ő ír, mindig nagyon büszke vagyok rá. De talán én vagyok a szigorúbb és szőrszálhasogatóbb.
„Mindig várunk valamit, hogy jobb legyen, szebb, fényesebb, mint amilyen lesz” – írod az egyik novellában. Megszólított, mert én meg azt szoktam mondogatni, hogy szeretek várni, ha van mire. Mit jelent neked a várakozás?
Szerintem ez az egyik dolog, ami az embert életben tartja.
Ha rossz kedvem van, felteszem magamnak a kérdést, hogy mit lehet várni, és kiderül, hogy mindig van valami.
Amikor rettentő nehéz körülmények között élőkről, mondjuk hajléktalan emberekről írtam, sokszor megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy vajon ők tudnak-e még mit várni. Az ő életükben mi az, amiért érdemes kibírni, és felkelni mindennap. És ahogy beszélgettem velük, szinte mindig kiderült, hogy azért is vannak még életben, mert igenis van, amire várhatnak, aminek örülni tudnak. Ezek persze sokszor olyan dolgok, amik nekünk talán eszünkbe sem jutnának. Egy új cipő. Egy kedves mondat vagy mosoly. Hogy be tudott aznap megint dobni ötszáz forintot a szívbetegek adományperselyébe a közértben. Ilyenek.
Az általad idézett mondatot egyébként Cipőtől, a Republic énekesétől loptam, akit nagyon szerettem, és aki nagyon jó barátom volt. Mindig azt írta szilveszterkor, hogy „legyen sokkal szebb éved, mint amilyen lesz”.
Ebben egyszerre van jelen a jó, a rossz, a remény, a remény eltűnésének a veszélye, az élet ellentmondásossága és sokrétűsége.
Állandó melót ad, hogy ezt valahogy kezeljük, és arra jussunk a végén, hogy ettől szép az egész, visszanézve pedig azt mondhassuk, hogy alapvetően nem csinálnék semmit másképp. Azt hiszem, ez a fő feladat.
És ezen a júniusi délelőttön, 2025-ben mit vársz?
Nagyon sok mindent, de a leginkább azt, hogy leadjam a regény kéziratát. Ugyanis millió tervem van azutánra.
Ha szívesen olvasnál interjút egy másik íróval is, ezt a cikket ajánljuk.
