A művészettörténész szerint, ha Leonardo egy másik művét lopták volna el, akkor az lett volna a világ leghíresebb műve, nem a Mona Lisa. Ezzel együtt ma már az értéke dollármilliárdokban mérhető. A tolvaj maga is beleszerethetett, két és fél évig nem is próbált megszabadulni tőle.
Gyerekkorom óta vágytam arra, hogy szemtől szemben lássam a világ legismertebb festményét, a Mona Lisát. Ott állni előtte, érezni a milliónyi szempár súlyát, akik már megnézték, és hallani a látogatók elcsukló sóhajait... Sokszor elképzeltem, milyen lesz, de a valóság ezúttal is felülmúlta a képzeletet. Amikor először kerültem oda a Louvre zsúfolt termeiben, és a többi kíváncsi turistával együtt ott szorongtam az üveg mögött lebegő tekintete előtt, hirtelen megértettem, miért bűvöl el mindenkit. Az a mosoly olyan, mintha nekem szólna (vagy neked, ha épp te állsz vele szemben), és valami titkos, el nem mondott igazságot hordozna. A kérdés azonban továbbra is ott motoszkált bennem: hogyan vált ez az aprócska, elsőre szerénynek vélhető kép minden idők legismertebb műalkotásává? A válasz egy megdöbbentő bűntényben keresendő.
Csak az üres fal maradt a Mona Lisa helyén
1911. augusztus 21. reggelén a párizsi Louvre dolgozói még nem sejtették, hogy arra a napra az egész világ emlékezni fog. Alig pitymallott, amikor egy olasz ezermester érkezett magabiztos léptekkel a múzeumhoz. Az előző napot is odabenn töltötte, és mivel festősegédnek öltözött, senkinek nem szúrt szemet az egyszerű munkaruhás alak, amikor újra megjelent a helyszínen. Miközben a legtöbb dolgozó még nem volt jelen, ő megállt Leonardo Mona Lisája előtt. Rutinos mozdulatokkal leemelte a falról, és megszabadította védőburkától, amit megkönnyített, hogy korábban éppen vele csináltatták meg az ottani képek üvegborításait. A képet óvatosan kiemelte a keretből, majd a magával vitt fehér szövetbe csavarta. Ezután besurrant a közelben lévő szolgálati helyiségbe, ahol szerzeményével együtt elrejtőzött egy előzőleg kinézett szekrénybe.
A Louvre kapuján való kijutás sem lett volna túl bonyolult feladat. A férfi tudta, hogy a hétfőnként zárva tartó múzeumban sokkal kevesebb az ellenőrzés, így egyszerűen várt a számára kedvező pillanatra. Csakhogy amikor az őrszolgálat műszakváltása idején kislisszolt volna, a folyosó ajtaját zárva találta. Kétségbeesésében leszerelte a kilincset, de a nyílászáró még így sem adta meg magát. Szorult helyzetéből egy véletlenül arra járó segítőkész vízvezeték-szerelő szabadította ki, akinek volt kulcsa a zárhoz. Így, hogy ketten voltak, és a másik munkást ismerték is, senki nem állította meg a tolvajt, amikor az a képpel a kabátja alatt kisétált az épületből.
Csak másnap fedezték fel a lopást
A Louvre addigi nyugalma csak akkor tört darabjaira, amikor másnap egy karbantartó észrevette, hogy hiányzik egy alkotás. Az a mű, amelyet ma megközelíteni is lehetetlen anélkül, hogy biztonsági kamerák és őrök tucatjai ne tartanák szemmel. A kérdés azonban akkor nem az volt, hogy hogyan történhetett meg a képrablás, hanem hogy ki tehette, és hol lehet azóta.
A Louvre-nak több mint 400 terme van, de akkoriban csak 200 őr jutott rájuk, és még kevesebben voltak szolgálatban látogatási időn kívül
– magyarázta a CNN-nek Noah Charney művészettörténész, aki szerint több őrre nem is igen volt szükség, mivel ebben az időben a Louvre kiállításait még nem ostromolták a művészetbarátok. Csak ezután alakultak ki sorok a múzeum előtt, mert hirtelen mindenki látni akarta az üres helyet, ahol a festmény lógott.
A lopás indította el, hogy olyan emberek számára is ismerőssé vált a neve, akik soha nem jártak Franciaországban, és nem is érdeklődtek a művészetek iránt
– mutatott rá a szakértő.
Picasso is képbe került
Az eset felgöngyölítésére komoly nyomozás indult, amely azonban két éven át folyamatosan zsákutcákba vezette a rendőröket. Először anarchistákra és radikális művészeti körökre gyanakodtak, még Pablo Picassót is letartóztatták egy időre, mivel egy barátját kapcsolatba hozták az üggyel. Ám mindez nem hozta közelebb a megoldást.
Az elkövető végül Firenzében lepleződött le, amikor 1913 decemberében találkozót szervezett az Uffizi képtár igazgatójával, akinek azt mondta, hogy az olasz művész festményét vissza akarja juttatni az olasz népnek. A szakember azonban értesítette a hatóságokat, így a képrabló szinte belesétált a karjaikba. Kiderült róla, hogy Vincenzo Peruggiának hívják, és azzal védekezett, hogy a Mona Lisa az olasz kulturális örökség része, így Itáliában van a helye.
Meg volt róla győződve, hogy nemzeti hősként fogják ünnepelni, és őszintén megdöbbent, amikor rájött, hogy ehelyett börtönbe kell vonulnia
– idézte fel a professzor, aki könyvet is írt a lopásról.
Így került vissza a Mona Lisa
Lehet, hogy sokan egyet is értettek a hazafias érzelmektől hajtott tolvajjal, ám a festmény végül pontosan 111 évvel ezelőtt, 1913 karácsonyát követően visszakerült a Louvre falai közé. Az esetet hatalmas szenzáció övezte, a kép legendája pedig új szintre emelkedett. Ettől kezdve nemcsak Leonardo mesteri technikája és rejtélyes ábrázolása tette érdekessé, hanem a kaland, amely elválaszthatatlanul összefonódott vele.
Ha Leonardo egy másik művét lopták volna el, akkor az lett volna a világ leghíresebb műve, nem a Mona Lisa
– vélekedett Charney.
Szerelem sokadik látásra
De mi teszi igazán különlegessé ezt a festményt? A Mona Lisa mosolya évszázadok óta viták és elemzések tárgya: hol melankolikusnak tartják, hol sejtelmesnek, de mindenképpen hatással van ránk. Értéke szinte felbecsülhetetlen: az 1960-as években 100 millió dollárra biztosították, ami az inflációval számítva ma több mint 1 milliárd dollárt jelentene. Az üveggel és biztonsági eszközökkel védett remekmű minden évben milliókat vonz, és sokak számára maga a Louvre szinonimája. Több mint két évig viszont egyedül Peruggia láthatta, és ezalatt bele is szerethetett – állítja a művészettörténész.
Olyan ez, mint a fordított Stockholm-szindróma: amikor a túszejtő szeret bele a túszba. Csak itt a túsz nem hús-vér ember, hanem egy műalkotás volt
– fogalmazott.
A Mona Lisa ma ismét a múzeumi kiállítóteremből néz le ránk, mintha a világ összes titkát őrizné. Köztük a bűntény emlékét is, amely hozzájárult ahhoz, hogy a festmény művészi értékén túl emberi és történelmi jelentőséget is hordozzon. És persze, ha újra ott állok előtte, az az érzés biztosan elkap majd: hogyan tudhat egyetlen kép ennyi mindent mesélni?
Hiába a rajongás, volt, hogy levessel öntötték le a Mona Lisát. De az egyik legbarbárabb műkincsrongáló egy magyar volt. Ide kattintva róla is olvashatsz.
