Babits Ildikó 13 évesen tudta meg, hogy örökbe fogadták. Soha nem tudta feldolgozni, hogy nem Babits Mihály vér szerinti lánya, anyjával pedig 19 éves korára végérvényesen megromlott a kapcsolata.
1928. március 12-én Bíró Irma 19 éves háztartási alkalmazott Árpádtelepen egészséges leánygyermeket hozott a világra. A kislányt Bíró Ildikó néven anyakönyvezték, az apa neve nem szerepel a születési anyakönyvi kivonatban. Kilenc nappal később Irma és újszülött gyermeke Babits Mihály és felesége, Tanner Ilona (írói álnevén Török Sophie) esztergomi házába költözött, de a háztartási munka alól felmentették: az író és felesége ugyanis kezdettől tudták, hogy ők szeretnék felnevelni a kislányt, akinek apja minden valószínűség szerint Ilona öccse, Tanner Béla volt.
Babitsék Ilona egészségügyi problémái és egy külföldi utazás miatt végül 1928. szeptember 5-én, féléves korában fogadták örökbe Ildikót. A nyilvánosság előtt Tanner Ilona egy hosszabb kórházi tartózkodás, majd otthoni lábadozás után mutatkozott először, karján egy csecsemővel:
bár szűkebb baráti körük tisztában volt vele, hogy Ildikó nem vér szerinti gyermek, a tágabb közvélemény nem feltétlenül értesült róla.
Babits Ildikó véletlenül tudta meg, hogy örökbe fogadták
Babits nagyon szerette a kislányt, s Ildikó is rajongott érte. Tanner Ilona, amíg Ildikó kicsi volt, rajongó szeretettel vette körül, s a könyveit szinte betegesen féltő Babits is csak elnézően mosolygott, „amikor Ildikó totyogása közben hozzájutott, a legszebb könyveket kinyitott táblájuknál fogva húzta végig a szobán” – emlékezett vissza férje halála után Török Sophie. Babits halála rendkívül lesújtotta mind Tanner Ilonát, mind Babits Ildikót; ráadásul Ildikó érzékeny kiskamaszként, 13 évesen tudta meg – véletlenül, egy irodalomtörténeti munkából –, hogy örökbe fogadták.
„Azt vettem neki, amit kívánt”
Mindazonáltal 1942-ben még nem volt nyoma a későbbi, minden túlzás nélkül rettenetesnek nevezhető anya-lánya kapcsolatnak. „Általában hibás különbséget tenni a lány és fiú nevelése között. Én azt vettem neki, amit kívánt. Hintalovat, autót.
Az ember egy kicsit mindig azt veszi a gyereknek, amit maga is szeretett volna kapni.
Ildikó síel, korcsolyázik, ródlizik, teljesen úgy él, mintha fiú lenne, illetve az sem élne másképp” – avatta be a Film, Színház, Irodalom újságíróját nevelési elveibe özvegy Babitsné, de az ellen tiltakozott, hogy lánya élete az ő életük folytatása lenne:
„Külön élet, külön drága és csodálatos élet, mint ahogy minden gyermek külön élet”
– vélekedett. Ildikó ezekben a ripotokban mint nyafka tizenéves („Nyuci! Nyuci! A német fordításom…”), vagy pedig mint heves természetű kamaszlány jelenik meg, aki játszva a hátára kapja anyját, akinek a szájában ekkor is cigaretta fityeg. A költő Lakatos István visszaemlékezéséből (aki személyesen ismerte az özvegyet és leányát) azonban egy másfajta Ildikó jelenik meg: „Én is csak játékszer vagyok neki, csinos kisbaba, aki jól mutatott a családi képeken, akit lehetett öltöztetni-vetkőztetni, de most már nagy lettem, már nem vagyok olyan aranyos” – panaszkodott a kamasz Ildikó nevelőanyjáról.
„Selyemharisnyát anyu nem vesz”
Az újságíróknak Török Sophie még azzal is dicsekedett, hogy „Ildikó hajnalban kelt, és elrobogott a pékhez, hogy legyen a reggelimhez süteményem”, de a visszaemlékezés szerint Babits Ildikó lompos, elhanyagolt külsejű kamaszlány volt. Télen a Jagelló úti lakásban pokrócokba burkolózva dideregtek mindketten, Ildikó „rémséges, vastag flanellruhában kuporgott kerevetén, amilyent falusi parasztasszonyok hordanak, lábán vastag gyapjúharisnya feszült. –
Ilyen ruhákat kell hordanom. Jó szorosát, nehogy észrevegyék, hogy van mellem is. Selyemharisnyát anyu nem vesz”
– mondta keserűen. Az ő szavaiból legkevésbé sem egy idilli anya-lánya kapcsolat bontakozik ki: „Szaladtam be a szobájába, kiparancsolt, hagyjam békében, dolgozik. Én azért csak be-bementem. Akkor magára zárta az ajtót. Kopogtattam, dörömböltem. Kiabált csukott ajtón át: hát nem érted, hogy dolgozom? Leszoktam róla, hogy bemenjek hozzá hívatlanul. De fog még ő kopogtatni az én ajtómon! Kezdi is már.
Egyszer majd hiába kopogtat, mert nem megyek be többé hozzá.”
Valóban: 19 éves korában Ildikó már nem volt hajlandó kiszolgálni anyját, aki – állítása szerint – egész nap ugráltatta: „Hozz egy pohár vizet! Főzz kávét! Gyújtsd meg a villanyt. Mintha nem tudna fölállni egy pohár vízért. Semmi baja, hever egész nap és cigarettázik” – állította.
A kalauznő és a villamosvezető
Babits Ildikó, bár tehetségesen rajzolt, nem volt különösebben eszes lány. Babits Mihály, amíg tudta, korrepetálta, az érettségit pedig a második világháború után, 1947-ben tette le. Török Sophie ekkor már hosszabb időt töltött a Tündérhegyen lévő idegszanatóriumban, Ildikó pedig kalauznak állt. A munkahelyén megismerkedett egy férfival, akivel – bár az illető nős volt – viszonyt kezdett. A Jagelló úti lakásban találkoztak, s Ildikót nem zavarta, hogy a vékony falakon át anyja mindent hallott. A férfit végül be is jelentette állandó lakosnak a házukba, ami aztán végképp elmérgesítette az anyjával való kapcsolatát.
Pereskedés egy írógép miatt
Ildikó „bolondnak”, „dögnek”, „vén boszorkány”-nak nevezte, és állítólag meg is lopta anyját, mások szerint viszont Török Sophie éheztette őt, nem adott neki pénzt, lyukas cipőben kellett járnia, kabátot pedig ismerősei vettek neki. Ildikó kóbor macskákat tartott a lakásban, ezeket hetekre bezárta, a szomszédok pedig panaszkodtak az elviselhetetlen nyávogásra, nemkülönben „erkölcstelen” életmódjára.
Megesett, hogy Ildikót szándékosan kizárták a lakásból, ő viszont, míg anyja kórházban volt, tolvajkulccsal bejutott, elvitte Ilona írógépét, amit megint csak peres úton kellett visszaszerezni.
Ugyancsak eltűnt Török Sophie briliánsgyűrűje, arany nyaklánca és számos Babits-kézirat is. Ildikó nem takarított, nem főzött, nem számolt el a konyhapénzzel, s akkor sem látogatta, amikor anyja a kórházban feküdt, combnyaktöréssel.
Macskák között halt meg, egy lakókocsiban
Az 1950-es évekre a Babits-család két nőtagja között egymást érték a különböző perek. Ildikó beszámíthatatlanná akarta nyilváníttatni anyját, aki viszont – talán az Ildikóban nem megfelelő Babits-örököst látó ügyvéd, dr. Basch Lóránt hatására – odáig jutott, hogy kitagadta őt a Babits-hagyatékból.
A per szinte példátlanul hosszan húzódott, és csak 1961-ben került pont a végére.
Ekkor Tanner Ilona már hat éve halott volt, Babits Ildikó pedig – kihasználva az 1956-os forradalmat követő emigrációs lehetőséget – Angliába távozott. Régészetet szeretett volna tanulni, majd érdeklődése a hindu filozófia felé fordult, de egyik egyetemre sem jutott be. Londonból a Liverpool melletti Runcornba költözött, ahol nyomorúságos körülmények között élt: lakókocsiban, negyven macska társaságában. Köztük halt meg, 1982-ben.
A magyar irodalom két elismert angol fordítója, G. F. Cushing és Peter Sherwood Babits Ildikó halála után felkeresték utolsó éveinek helyszínét.
„Két lakókocsi tele volt egér- és patkányrágta angol nyelvű hírlapokkal, alig lehetett benyitni az ajtón. Babits Ildikó a harmadik, legnagyobb kocsiban lakott, állítólag negyven macska társaságában.
A helyi hatóságok már elszállították ezt az állatsereget, amikor ott jártunk. Kevés könyvet találtunk ott, s ezek főleg angol nyelvűek voltak. Babits-relikviákat, leveleket nem láttunk. Az egész telep oly piszkos és büdös volt, hogy csak védőruhában lehetett megközelíteni, és távozásunk után elégették a lakókocsikat tartalmukkal együtt” – számolt be tapasztalatairól Marafkó Lászlónak.
(A cikk fő forrása Székely László „A jó mostoha történetét még nem írták meg…” - Babits Mihályné Török Sophie és Babits Ildikó peres aktái című könyve, amely a Jaffa Kiadónál jelent meg, 2021-ben. Borítókép: Babits Mihály, Török Sophie és Babits Ildikó a még nyitott verandán. Fotó: Index / a Wosinsky Mór Megyei Múzeum irodalomtörténeti gyűjteményéből.)
Ha szívesen olvasnál arról, milyen élete volt Kosztolányi Dezső fiának, Ádámnak, ezt a cikket ajánljuk.
