A szovjet zeneszerző, Dmitrij Sosztakovics soha nem érezhette magát teljes biztonságban - annak ellenére, hogy ötször is Sztálin-díjban is részesült.
1936. január 26-án a szovjet diktátor, Sztálin három bizalmasa (Vjacseszlav Molotov, Andrej Zsdanov és Anasztaz Mikojan) társaságában a moszkvai Operaházba látogatott. Aznap egy fiatal komponista, a harmincéves Dmitrij Sosztakovics két évvel korábban komponált operája, a Kisvárosi Lady Macbeth volt műsoron. Sztálin remélte, hogy az előadás nemcsak szórakoztató lesz, hanem a szovjet erkölcsöt is méltóképpen bemutatja, de csalódnia kellett. A mcenszki járás Lady Macbethje a 19. századi Oroszországban játszódott, s egy magányos nő történetét mesélte el, aki beleszeretett férje egyik munkásába, és ez gyilkosságra sarkallta.
„Hápog, huhog, liheg és zihál”
A Lady Macbethet már két éve játszották a Szovjetunióban, nagy sikerrel, de Sztálin látogatása után minden megváltozott. A zeneszerző, Sosztakovics a harmadik felvonás után falfehéren hajolt meg: egy barátja már figyelmeztette, hogy a január 26-i előadás után lehetőleg halassza el tervezett arhangelszki koncertkörútját. Két nappal az előadás után az is kiderült, miért: megjelent egy cikk a Pravdában, amely
a zeneművet „szándékosan disszonáns, zavaros hangfolyam”-nak nevezte, hozzátéve, hogy „hápog, huhog, liheg és zihál”.
A korábban az operát dicsérő kritikusok ezután kénytelenek voltak visszavonni írásaikat, és bevallani: nem vették észre a darab Pravda által bemutatott hiányosságait.
A csodagyerekként indult, ígéretes karrier előtt álló Sosztakovics ellen ezután valóságos lejárató hadjárat indult. Azzal vádolták, hogy formalista (azaz műveinek nincs megfelelő ideológiai megalapozottsága), művei nem adnak képet a kolhozban dolgozó parasztok életéről, és nincs kellőképpen egyszerű, a tömegek által is megérthető üzenete. A zeneszerző próbálta menteni a menthetőt, találkozót kért Sztálintól, ám elutasították. Bevétele a töredékére esett vissza, nem hívták koncertezni, nem játszották a műveit; egyszóval ellehetetlenítették.
Sorra tűntek el mellőle a barátai
Sosztakovics akkor ébredt rá a helyzet komolyságára, amikor a sztálini tisztogatás során számos rokonára és barátjára lesújtott a párt haragja. Befolyásos barátai, akik szorult helyzetén segíthettek volna, a tisztogatás áldozatául estek, csakúgy, mint rokonai (sógora, anyósa és nagybátyja) és művész ismerősei: zenetudósok, költők, dramaturgok, írók és újságírók.
Ennek hatására megpróbált tudatosan változtatni a zenei stílusán, bizonyos műveit megtagadta.
1937 végén bemutatták zeneileg viszonylag konzervatív darabját, az Ötödik szimfóniát, amely, úgy tűnik, már kellőképpen kommunistának bizonyult: meg is dicsérték, hogy immár „igazi szovjet művésszé” vált.
Egyszer fenn, egyszer lenn
Sosztakovics a világháború éveiben sorra kapta a felkéréseket, hogy a háborús sikert előmozdító zeneműveket írjon. Zsdanov marsall a Finn szvitre szándékozott végigvonulni Helsinki utcáin; a Hetedik szimfónia – amit Leningrád ostroma alatt írt – saját bevallása szerint „korunkról, népünkről, szent háborúnkról és győzelmünkről” szólt. A további szimfóniák szintén elnyerték az állampárt tetszését, s mire a háború befejeződött, már három Sztálin-díjjal jutalmazták.
1948-ban azonban megint a szokásos vádakkal illették, és felrótták neki azt is, hogy az egyszerű proletárokhoz nem találnak utat az általa komponált dallamok.
Az alig egy évtizedes viszonylagos biztonság után Sosztakovics ismét a célkeresztbe került. Műveit betiltották, a rendszer kegyeltjéből egyszerre ismét üldözötté vált. Visszaemlékezések szerint ekkoriban annyira félt a szovjet titkosrendőrségtől, hogy becsomagolt bőrönddel, a társasház liftje mellett aludt éjszakánként: ott várta letartóztatását, hogy legalább a családja megmeneküljön.
A szovjet zeneszerző és a „nagy kertész”
Sztálin haragja ezúttal egy évig tartott. 1949-ben Sosztakovics már részt vett a New York-i világbékekongresszuson, ahol azonban remegő hangon adott nyilatkozataiból és zeneszerzőtársát, Sztravinszkijt érintő megjegyzéséből (miszerint elítéli pályatársa muzsikáját) mindenki számára nyilvánvalóvá lett, hogy „nem szabad ember, hanem kormánya engedelmes eszköze”. A zeneszerző próbált belesimulni a Sztálint dicsőítő alkotók közé: amikor 1949-ben a Szovjetunió (és vele együtt a teljes keleti blokk) Sztálinhetvenedikszületésnapját ünnepelte, Sosztakovics a Dal az erdőkről című oratóriummal tisztelgett a „nagy kertész” előtt.
A mű tételeit ilyen címekkel látta el: „Amikor a háborúnak vége lett”, „Az úttörők erdőt ültetnek” vagy „A komszomolisták élen járnak”.
A héttételes, gyerek- és vegyeskart is alkalmazó zenemű a sztálini természetalakítási programot és az újraerdősítési kampányt zenésítette meg; de azt természetesen senki nem tudta, hogy Sosztakovics titokban, leginkább az íróasztala fiókja számára is komponál, és olyan tiltott témákhoz nyúl, mint például a zsidó népköltészet.
Három házasság
Sztálin halála után Sosztakovics fellélegezhetett. Felesége, Nyina – akivel nyitott házasságban élt – 1954-ben szintén elhunyt; ezután két tanítványával, Galina Usztvolszkajával és Elmira Nazirovával próbálta szorosabbra fűzni a kapcsolatot, kevés sikerrel: Usztvolszkaja egy késői nyilatkozata szerint
„szomorú, hogy Sosztakovics és én nem voltunk »lelki társak«; tudom, hogy kedvelt engem, és mindig tisztelettel bánt velem, de én soha nem viszonoztam az érzéseit”.
Végül 1956-ban egy fiatal Komszomol-aktivistát, Margarita Kainovát vette feleségül, de három évvel később elváltak. Harmadszor 1962-ben nősült meg: a 27 éves Irina Szupinszkajával kötötte össze az életét, s az őt ismerők szerint a vidám, okos nővel haláláig boldog házasságban élt.
Sosztakovics zenei monogramja
Az idősödő Sosztakovics egy másik meglepetéssel is szolgált: 1960-ban belépett a Kommunista Pártba – egyesek szerint önszántából, mások úgy vélik, megzsarolták. Ezekben az években már viszonylag szabadon alkothatott, s a megélhetésért sem kellett aggódnia. A Párt elsősorban a Lenin emlékére komponált szimfóniát díjazta, a zenetudósok értékesebbnek tartják egyéb munkáit, például a Nyolcadik vonósnégyest, amelyben elrejtette „zenei monogramját” is: a DSCH-motívumban a zenei hangok Sosztakovics nevének kezdőbetűire utalnak. A különös, kissé kényszeres zeneszerző (kényszeresen mosott kezet, gyakran tikkelt és grimaszolt; és időről időre saját magának küldött képeslapokat, hogy tesztelje a posta működését) egészségi állapota az 1960-as évek végén romlani kezdett. 1975-ben, 68 évesen hunyt el Moszkvában. Öt évvel később, a moszkvai olimpia hivatalos zenéje egy 1954-ben írt Sosztakovics-darab motívumát használta fel.
Ha egy másik zeneszerzőről is szívesen olvasnál, ezt a cikket ajánljuk.
