Legyenek akár szerelmes versek ihletői, akár csodálatos festmények vagy szobrok modelljei, a múzsák sorsa ritkán irigylésre méltó. Közülük is alighanem Camille Claudel-é az egyik legszomorúbb történet: Auguste Rodin szerelme, múzsája és alkotótársa élete utolsó harminc évét elmegyógyintézetben töltötte.
A 19. század végén nem számított szokványosnak, hogy egy nő művészettel foglalkozzon. Nem volt ez másképp Camille Claudel esetében sem: amikor 12 évesen, 1876-ban szobrászkodni kezdett, édesanyja (aki eleve csalódott volt, hogy nem fia született) nem támogatta Camille „hölgyekhez nem illő vágyát, hogy művész legyen”. Apja haladóbb szelleműnek bizonyult: megkérte szomszédjukat, a szobrász Alfred Boucher-t, hogy vessen egy pillantást lánya agyagból formázott emberalakjaira. Boucher biztatta a családot, hogy taníttassák Camille-t, aki ekkor anyjával és testvéreivel együtt a művészeti élet központjába, Párizs Montparnasse negyedébe költözött.
Rodin műtermében
Camille az Académie Colarossiban tanult, azon kevés művészeti iskolák egyikében, amely megnyitotta kapuit a női hallgatók előtt. Boucher mindenben segítette, majd amikor Firenzébe költözött, átadta a stafétát Auguste Rodinnek – Camille sorsa pedig innentől kezdve elválaszthatatlanul egybefonódott mentoráéval. Megismerkedésük idején Camille 19 éves volt, a szobrász 42.
Camille Claudel 1883-ban kezdett Rodin műtermében dolgozni. Új anyagokkal (gipsszel, márvánnyal, ónixszal) kísérleteztek, munkakapcsolatuk elmélyült, majd szeretők lettek. Rodinnek azonban esze ágában sem volt elhagyni élettársát, Rose Beuret-t, akivel húsz éve együtt élt. (A varrónő-mosónő Rose-nak sem volt könnyű élete a férfi mellett: Rodin soha el nem ismerte, hogy ő lenne közös fiuk apja, emellett folyton-folyvást futó és kevésbé futó kapcsolatokba bocsátkozott.) Camille, amíg Rodin szeretője volt, a befolyásos szobrásszal együttműködve megvalósíthatta önálló ötleteit – még akkor is, ha fájt látnia, hogy ezekért rendre a férfi kapja az elismerést. Anyagilag is függeni kezdett Rodintól, hiszen a házasságon kívüli kapcsolat (no meg a hölgyekhez nem méltó szobrászkarrier) miatt Camille és családja között megromlott a kapcsolat.
Camille Claudel leghíresebb szobra - és a reakció
A dolgok igazán 1892 után fordultak rosszra: ekkor nem kívánt terhessége miatt Camille abortuszt végeztetett, majd szakított Rodinnel, aki hamarosan egy újabb tanítvány-modellel, Gwen Johnnal vigasztalódott. 1899-ig többé-kevésbé beszélő viszonyban maradtak, ekkor azonban Camille Claudel elkészítette egyik leghíresebb alkotását, Az érett kor című bronzszobrot. A három meztelen, allegorikus alakot (egy férfit, az öregedést és a halált megjelenítő idősebb asszonyt, valamint egy fiatal nőt) ábrázoló szobrot látva Auguste Rodin éktelen haragra gerjedt – talán azért, mert az alkotást saját viszonyuk allegóriájaként értelmezte:
a férfi, akit hiába csábít a fiatal női alak, visszatér az idősebb nőhöz.
Paul Claudel, Camille öccse szerint nem is járt messze az igazságtól: „A nővérem térden állva, megalázva könyörög, ez a nagyszerű, büszke teremtmény; és amit kiszakítottak belőle, a szeme láttára, az a saját lelke”.
Camille ezután csakhamar a senki földjén találta magát. Rodin minden befolyását latba vetve rávette a Képzőművészeti Minisztériumot, hogy vonja vissza a Camille-nak adott megbízatást. A szobrásznő Rodinnel való szakítása után Debussyhez került közel, bár nem tudni, mennyire volt kölcsönös ez a vonzalom: egyesek szerint a zeneszerző üldözte Camille-t, mások szerint rajongott érte: haláláig dolgozószobájában őrizte Claudel egyik legszebb, Keringő című szobrát.
Családja elmegyógyintézetbe záratta
Camille-on 1905-től kezdve súlyos pszichés zavar tünetei kezdtek mutatkozni. Szobrait elpusztította, azzal vádolta Rodint, hogy miatta nem tud alkotni, mert ellopja az ötleteit. Paranoid skizofréniával diagnosztizálták, koldusszegényen, szakadtan bolyongott az utcákon – egészen 1913-ig, amikor testvére kérésére felvették a Neully-sur-Marne-i pszichiátriai intézetbe – állítólag „önként” vonult be, de a nyilatkozatot csak orvosa és öccse írta alá. A háború miatt egy évvel később a Montfavet-i elmegyógyintézetbe szállították.
Bár akkoriban képzelgésnek minősítették Camille felvetését Rodinnel kapcsolatban, a legújabb kutatások szerint korántsem biztos, hogy nem volt benne igazság. A művészettörténészek ma már úgy vélik: Rodin munkáiban felismerhető Camille hatása, az ő inspirációjára kezdte érdekelni a mulandó pillanatok megörökítése – mi több, olyan, szignó nélküli művek is akadnak, amelyekről lehetetlen megállapítani, hogy Rodin vagy Claudel készítette-e őket, esetleg közösen alkották meg. (Az eredetiségre az sem jelent száz százalékos bizonyosságot, ha Rodin aláírása szerepel egy-egy szobor talapzatán: a korszakban szokás volt, hogy a mesterek szignózzák tanítványaik műveit.)
A későbbiekben az orvosok többször is megpróbálták meggyőzni Camille családját arról, hogy vigyék haza, hiszen szükségtelen zárt intézetben elhelyezni a szobrásznőt: Claudelék ragaszkodtak hozzá, hogy Camille Montfavet-ben maradjon. A család megtiltotta, hogy leveleket vagy látogatókat fogadjon, csak testvérei léphettek vele kapcsolatba, de ők sem tették túl gyakran: Paul Claudel 30 év alatt hétszer látogatta meg nővérét, ha beszélt róla, azt is múlt időben tette. Camille édesanyja 1929-ben hunyt el, soha nem látogatta meg a lányát. (Édesapja még 1913-ban elhunyt.)
Camille Claudel szomorú élete 1943. október 19-én ért véget, harminc elmegyógyintézetben töltött év után – gyakorlatilag éhen halt az intézményben a második világháború alatt. Sem nővére, Louise, sem öccse, a diplomata, majd elismert katolikus költő, a náci eszméket nyíltan támogató Paul Claudel nem volt jelen a temetésén. Földi maradványai tömegsírba kerültek. Életéről több film is készült: 1988-ban Isabelle Adjani, 2013-ban Juliette Binoche alakította, legutóbb 2017-ben, a Rodin című filmben pedig Izïa Higelin. Megmaradt kilencven szobra ma Nogent-sur-Seine-ben, a róla elnevezett múzeumban található.
Ha szívesen olvasnál egy másik nőről is, aki a 20. század elején művészi pályára lépett, ezt a cikket ajánljuk.
