Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ma már digitális detoxikálásról kell beszélnünk, mert a legtöbb embernek a kezéhez, füléhez nőtt az okostelefon, ami nem elég, hogy megannyi alkalmazáson keresztül tud üzenetet küldeni és fogadni, de fotózunk vele, videót vágunk, vérnyomást mérünk vele. Ezzel szemben a szocializmus idején a telefonálás luxusnak számított, csak a magasrangú kiváltságosoknak volt bekötve a vonal, mindenki más az utcai telefonfülkéket használhatta, ha ki tudta várni a sorát.
Sokaknak akár évtizedeket is kellett várni a telefonvonal bekötésére, de még amikor ez meg is történt, az ikervonalak gyakran megkeserítették az emberek életét: ha beszélt a szomszéd, mi nem tudtuk használni a szolgáltatást, vagy nem lehetett minket elérni.
A telefon is hiánycikk volt a szocializmusban
Még mindig élénken él bennem a történet, amit anyukám szokott felemlegetni időnként. Akkoriban, a ‘80-as évek elején a budaörsi lakótelepen laktunk, én lebetegedtem, de a szüleimnek dolgozni kellett menni, így a nagyszülők segítettek. Az volt a szerencse, hogy hozzájuk már be volt vezetve a telefon, ám ha bármi történt, anyuéknak a tízemeletes panel előtt álló egyetlen telefonfülkét kellett igénybe venni. Apukám aznap már bement az iskolába, így anyukám felöltöztetett, betett a babakocsiba, és lementünk telefonálni. A fülke ajtaját a lábával tartotta, hogy lássa, hogy vagyok, amíg ő hívta a nagymamámat.
Ez az életkép sokaknak ismerős lehet, mert bár Budapest első telefonhálózata már 1881-ben működött, a Kádár-korszakban a telefon, mint megannyi más termék vagy szolgáltatás, hiánycikk volt, és hiába jelentkezett az ember a vonalért, sokan akár évtizedeket is vártak a bekötésre.
Ennek főként az volt az oka, hogy a telefonkábelek lefektetése nem volt olyan látványos fejlesztés, mint a metró- vagy hídépítés, nem lehetett propagandacélokra használni a ‘60-as, ‘70-es években.
Ennek ellenére, a lapok mégis úgy cikkeztek a telefonról, mintha az már mindenki számára elérhető lenne:
„A nagyvárosi ember számára manapság a telefon – életszükséglet, éppúgy hozzátartozik mindennapjainkhoz, mint a villanyvilágítás vagy a közlekedés. Ezernyi szaladgálástól kíméli meg a telefon, csak hat számot kell feltárcsáznia”
– írta a Magyar Ifjúság 1971-ben.
Kezdetben nem volt tökéletes a telefonszolgáltatás
A telefonálás nem volt olyan kényelmes, mint manapság, hiszen a telefon kábele rövid volt, csak ott lehetett használni, ahol maga a készülék volt, ezért sokan állva telefonáltak, vagy külön kis sarkot alakított ki erre a célra:
kis asztalon a telefon, mellette a telefonos regiszter az ismerősök számaival, és egy szék, hogy hosszabb hívások alatt le lehessen ülni.
Persze a nagyszüleimet sem lehetett mindig elérni, mert nekik volt egy „ikrük”, és ha ő beszélt, vagy csak rosszul tette le a kagylót, máris mit sem ért, hogy hozzájuk be van kötve a vonal. Az ikerjelenség oka az volt, hogy két előfizető osztozott egy vezetéken – általában szomszédok – és ez számtalan konfliktust is generált a lakóközösségekben.
100 lakosra még csak 35 telefon jutott 1986-ban, később pedig, főleg Budapesten, az jelentette a problémát, hogy nincs elég telefonszám, ezért 1989-ben a 6 jegyű számokat megtoldották még eggyel, amely elméletben megtízszerezte a kiosztható telefonszámokat, ám a megfelelő infrastruktúra még mindig nem állt rendelkezésre.
Sok telefonfülkét megrongáltak
Akik nem voltak olyan szerencsések, hogy saját telefonjuk volt otthon, azok az utcai fülkékbe kényszerültek. Az elsőt 1928. december 13-án szerelték fel a Váci út 6. számú ház előtt. A ‘40-es évektől kezdve tantusszal lehetett használni a fülkéket, ezt a középen lyukas érmét Farkas Sándor szobrász- és éremművész készítette. Három évtizeddel később ezt váltotta fel a kétforintos.
Persze az élelmesebbek már ekkor is meg akarták úszni a fizetést, számtalan módszerrel próbálkoztak, a Népszava is írt erről 1961-ben:
„Villamosjegyet, vas húszfillérest, gombokat, gyufaszálat dobnak bele, sőt, az egyik készülékből középen átfúrt, cérnára kötött érmét szedtünk ki. Még takarékosabb volt az a »leleményes« telefonáló, aki időt és fáradságot nem kímélve, egy érméből kettőt csinált. Az alig két milliméter vastagságú tantuszt finom gépfűrésszel kettévágta.”
Ezek a módszerek általában nem működtek, és csak megrongálták a készülékeket, amelyekből amúgy sem volt elég a fővárosban.
(Címlapfotó: Fortepan/Faragó György)
Ha arra is kíváncsi vagy, hogyan telefonbetyárkodtunk a szocializmus idején, ezt a cikkünket neked ajánljuk.
