A tizedes meg a többiekben ő játszotta a tizedest, az Egri csillagok filmadaptációjában Dobó Istvánt. Paraszttól a tudósig, bohóctól a hősig mindenkit hitelesen alakított, a tévében pedig Törpapa és Leslie Nielsen egyaránt az ő hangján szólalt meg. Sinkovits Imre haláláig a színpadon állt.
1942. február 15-én az óbudai Magyar Királyi Állami Árpád Reálgimnáziumban nagy volt az izgalom: a diákok önképzőköre farsangi mulatságra készült. Akadt olyan diák, aki a saját verseit mondta el, egy másik hegedült, egy harmadik tangóharmonikázott, és az ilyenkor szokásos bohózatokat is színpadra állították. A törvényszéken című vidám jelenetet például – négy társával együtt – Sinkovits Imre III. B osztályos tanuló.
A Sinkovits-család néhány évvel korábban költözött Óbudára, Kispestről. Édesapjának Kispesten, a Damjanich utcában volt vendéglője, ahol gyerekként Sinkovits Imre is besegített. Igaz, sajátos módon: „Gyerek vagyok, a vendégek (nyomdászok) szeretnek. Szeretik, ha én viszem nekik a fröccsöt... De a pulttól az asztalokhoz három lépcső vezet.
Hogy ki ne ömöljön az ital, egy-egy kortyot észrevétlenül felhörpintek. A három lépcsőfok után »visszahelyezem«”
A vendéglő végül tönkrement, a családnak kisebb lakásba kellett költöznie. Édesanyja varrással próbálta pótolni a kieső jövedelmet, édesapja pedig előbb ruhatáros, majd főpincér lett a Korona vendéglőben. Ekkor már Óbudán, a Zápor utcában laktak, ahol Sinkovits Imre a házbeli gyerekekkel együtt színielőadásokat tartott a lakók szórakoztatására – egyik játszótársa a későbbi színésznő, Krencsey Marianne volt.
Megszégyenítették a neve miatt
A gimnáziumban bekapcsolódott a két világháború között népszerű cserkészmozgalomba. Társaival együtt szívesen járta a természetet, figyelte a madarakat, de a leventemozgalomhoz nem fűlt a foga. A neve miatt egy ízben például megszégyenítették: „A főoktató egy ízben kiállított az iskolagyülekezet elé: – Hogy hívnak? Mondom: – Sinkovits Imre. Mire ő: – Hangosabban. – Sinkovits Imre! – Nem értem, hangosabban!! – Sinkovits Imre!! – mondtam, már szinte ordítva. Akkor a főoktató odafordult a kétszer nyolc osztálynyi diáksághoz: – Halljátok, így hívnak egy magyar leventét! Zokogva, összeomolva mentem haza.” Ekkor már a pályaválasztáson gondolkodott: tanár vagy pap akart lenni, de amikor felmerült, hogy színész lesz, édesapja is felvetette, hogy meg kellene változtatnia a vezetéknevét. Sinkovits Imre elutasította a gondolatot:
„Nem, Édesapám! Most már csak azért is ezzel a névvel mutatom meg!”
A második világháborúban tizenéves kamaszfiúként kötelező hadi munkát kellett végeznie: tankcsapdát, lövészárkot ásni, hóban-fagyban tíz kilométereket gyalogolni. Egyszer még egy Németország felé tartó vonatra is feltették, de Szentgotthárdnál megszökött. Akkor is megszökött, amikor a szovjetek elfogták, és málenkij robotra akarták elhurcolni. A Színművészeti Főiskola felvételijére úgy ment el, hogy előtte alig néhányszor volt színházban. „Azért lettem színész, mert minden szerettem volna lenni” – mondta választása okairól.
Nem volt párttag, de rendszeresen templomba járt
A főiskoláról négyszer is ki akarták rúgni, mert klerikálisnak bélyegezték. Sinkovits Imre vallásos neveltetést kapott a szüleitől, és ezt nem volt hajlandó megtagadni, és a pártba nem lépett be: „Hazát, hitet nem cserél az ember, amiként arcot sem” – vélekedett. Pályakezdése egybeesett a legsötétebb Rákosi-korszakkal, rendszeresen jelentettek róla, de tehetségének köszönhetően hagyták, hogy színpadra lépjen. Már főiskolás évei alatt játszott a Belvárosi Színházban, ott ismerkedett meg Gombos Katalin színésznővel. Egymásba szerettek, 1951-ben összeházasodtak, két gyermekük született (Sinkovits-Vitay András és Sinkovits Mariann, mindketten színművészek).
Mire Sinkovits Imre megszerezte a diplomáját, már ajánlatot is kapott a Major Tamás igazgatta Nemzeti Színházból. Húzódozott, mielőtt elvállalta: akkoriban a Nemzetinek az volt a híre, hogy „a fiatalok temetője”, akiknek nagyon nehéz, szinte lehetetlen érvényesülniük a „nagy öregek” mellett. Végül elfogadta az ajánlatot, az áttörést pedig Madách Mózesének címszerepe hozta meg számára: 22 éven át játszhatta. Emellett számtalan filmben, rádiójátékban is szerepelt; 1954-ben az őt meglátogató újságírót például csak késő éjszaka tudta fogadni. Első filmszerepét 1949-ben kapta, számtalan rádiós hangjátékra szerződtették, de ő mondta fel a Gyöngyvirágtól lombhullásig című film narrációját is – és annak paródiáját is, Borvirágtól könnyhullásig címmel…
"Asszonyi kezei kokárdát tűztek kabátomra"
1956-ban, 28 éves korában a forradalom heve őt is elragadta: október 23-án a Petőfi-szobornál elszavalta a Nemzeti dalt. Naplójában ezt jegyezte fel az esetről: „Egy személykocsin Kuczka Péter robogott be, s közölte, hogy Piros belügyminiszter végül is (a 12 órai tilalom ellenére) engedélyezte a tüntetést. Oda szólt nekem, Imre, addig szavalj valamit!
Egyszerre valami furcsa izgalom vett erőt rajtam. Ilyet még nem éreztem.
Fölrohantam a lakásba! A gyerekek, akiket ekkor már hetek óta alig láttam, mert előző nap jöttek meg Vásárhelyről, éppen ebédeltek. – Kati a hír hallatára lázba jött – s mint régen ’48- ban Laborfalvi Rózáék – asszonyi kezei kokárdát tűztek kabátomra. Fölkaptam az Ady és a Petőfi kötetet, sietve megcsókoltam szeretteimet, s rohantam le a térre.”
Az is baj volt, hogy műanyaggyárban dolgozott
A forradalom leverése után megpróbálták beszervezni, sikertelenül. Azt azonban nem tudta elkerülni, hogy kirúgják a Nemzetiből, sőt, a szerepléstől is eltiltották. Ekkor egy műanyaggyárban vállalt munkát fröccsöntőként, de a hatalom szemében ez is szálka volt: „Ezt meg tüntetésnek minősítették, afféle ellenállásnak, és ennek egyenes következménye volt, hogy tovább tartott a büntetés. Ugyanakkor hála legyen azoknak, akik ezért engem csupán megróttak, nem küldtek börtönbe…” – írta erről az időszakról. A tiltást végül 1958-ban feloldották, bár a Nemzetibe 1963-ig továbbra sem mehetett vissza; addig a „külvárosi” József Attila Színházban játszott és varázsolta el estéről estére a közönséget. A filmvászonra hamarabb visszatérhetett: az 1950-es évek végétől kezdve évente akár három-négy filmben is szerepelt; többek között ő alakította Dobó Istvánt az Egri csillagok filmváltozatában, a tizedest A tizedes meg a többiek című kultikus filmben, Tóth Lajost az Isten hozta, őrnagy úr!-ban.
Sinkovits Imre, a Nemzet Színésze
Élete során több mint hetven filmben játszott, 1966-ban megkapta a Kossuth-díjat, 2000-ben pedig ő volt az első, aki átvehette a Nemzet Színésze címet. Stabil értékrendje, fanyar humorérzéke, kiváló alakításai rendkívül népszerűvé tették a közönség körében. „A hazugságot, a szervilizmust, a közszolgálatnak álcázott karrierizmust gyűlölöm. A közöny is felháborít, bár én nem kívánom ezt valamiféle permanens »forradalmi« magatartással helyettesíteni” – nyilatkozta 1979-ben. A Nemzetiből többé nem szerződött máshova, csak a színház cserélt nevet, amikor 2000-ben Pesti Magyar Színházra nevezték át. Sinkovits Imre szinte haláláig színpadon állt: bár már nagyon gyenge volt, 2001. január 17-én még fellépett a Csongor és Tündében, és minden erejét megfeszítve végigjátszotta az előadást. Otthonában, 72 évesen hunyt el másnap reggel. (Borítókép: Fortepan / Hunyady József)
Ha szívesen olvasnál még jelentős magyar színészekről, ezt a cikket ajánljuk.
