Egy politikus-gróf és egy színésznő törvénytelen gyermekeként született, 15 éves kora óta állt a színpadon. 1945-ben örökre eltiltották hivatásától, majd bebörtönözték. Szabadulása után Lánczy Margit jegyszedő volt a Madách Színházban, gyönyörű, budai lakásába pedig beköltözött az, aki ellene tanúskodott a koncepciós perben.
Az 1890-es évek elején Budapesten mindössze három magyar nyelvű színház működött: az Astoriánál álló régi Nemzeti Színház, az Erzsébet körúton a Népszínház (azaz a később felrobbantott Nemzeti) és az Operaház. A közönség igénye a könnyed, magyar nyelvű, igényes színdarabokra azonban nőttön nőtt – ezt ismerte fel gróf Keglevich István politikus is, aki megalapította a Vígszínház Részvénytársaságot, és olyan őrült ötlete támadt, hogy a Lipót körút északi részén, gőzmalmok, fatelepek, sörkertek, foghíjas kerítések és lebujok között vásárolt telket az épülő színház számára.
Keglevich gróf azt sem bízta a véletlenre, hogy színészgárdát toborozzon. Estélyeket rendezett, hogy megismerje a színészeket, és szerződtette többek között Lánczy Ilkát, a Nemzeti Színház művésznőjét is. A magyar császári és királyi kamarás, az Országgyűlés Főrendiházának tagja, a színházakért felelős intendáns és a bódvarákói grófi rezidencia ura, Keglevich István és a színésznő egymásba szerettek. A férfi nős volt, így Lánczy Ilkától született gyermekei, Tibor és Margit az édesanyjuk vezetéknevét örökölték.
15 éves kora óta állt a színpadon
Lánczy Margit 1897. augusztus 11-én jött világra, Bódvarákón. Nem sokáig nevelkedhetett szüleivel: Keglevich gróf 1905-ben egy parlamenti szóváltást követően párbajban életét vesztette, édesanyja pedig három évvel később hunyt el. A 11 éves kislány gyámja ezután özvegy Szajbolt Károlyné Prégler Antónia lett, aki Margitot a Baár-Madas Református Gimnáziumban és egy lausanne-i internátusban taníttatta, és szerencsére Margit művészi ambícióit sem akarta elfojtani. Lánczy Margit, bár tehetségesen rajzolt és festett, arról álmodozott, hogy operaénekesnő lesz. 1912-ben, első fellépése után a lapok „bűbájos aranyszőke gyermeknek” írták le, „szegény Lánczy Ilka leányának, aki, úgy tetszik, az édesanyja csodált művészi képességét örökölte”, akinek öltözőjébe minyonokat és fehér virágokat küldött a lelkes közönség.
"A legsokoldalúbb pesti színésznő"
Húszévesen feleségül ment a nála húsz évvel idősebb Feiks Jenő festőművész-illusztrátorhoz, akiről (többek között) Molnár Ferenc Nemecsek Ernő alakját mintázta. Lánczy Margit csillaga megállíthatatlanul ívelt fölfelé: a lapok a „legsokoldalúbb pesti színésznő”-ként emlegették, aki nemcsak a prózai szerepekben érzi magát otthon, hanem énektudása is lenyűgöző: különösen, miután a Városi Színházban, majd az Operaházban is szerepet kapott; ez utóbbiban Leonorát alakította a Trubadúrban. Tervezte, hogy könyvet ír A színészet kiskönyve címmel, ebben egy egész fejezetet szentelt volna Az ember tragédiája Évájának. (Saját bevallása szerint Madách darabjának összes nőalakját megformálta a színpadon.) 1936-tól kezdve több magyar hangosfilmben is szerepelt, és Berlinben is forgatott.
Az olasz kapcsolat
De nemcsak színészként kötődött a színpad világához: díszletet tervezett, lefordított egy olasz színdarabot, majd Rómában lépett fel, magyar szerzők darabjait játszotta olasz társulatával, olaszul. Mindezt akkoriban nem lehetett teljesen függetleníteni a politikától: olaszországi tartózkodásuk idején, amikor férje Mussolini portréját festette, Lánczy Margit is találkozott a fasiszta politikussal, akiről így beszélt a Délibáb olvasóinak: „Mussolini a tett és akarat embere. Nem ismer lehetetlent. Nem tudom szavakban elmondani, mit éreztem, amikor szemtől-szembe álltam vele. Nyomasztó érzés fogott el. Amíg a tízméteres termen végigmentem, levegő után, szabadba vágytam.
Amikor íróasztalához értem s rám emelte nagy, dióbarna szemét, úgy éreztem, napfény tölti be körülöttem az egész termet.”
A 30-as években Lánczy Margit megismerkedett az olasz nagykövetség kultúrattaséjával, Antonio Widmarral, aki egyébként Babits Mihály jó barátja volt. (Egyes források szerint Feiks Jenő 1939-ben bekövetkezett halála után együtt is éltek.) Elhatározták, hogy Rómában színpadra állítják Az ember tragédiáját: Widmar lefordította olaszra a darabot, amely egyenesen Mussolini kezébe került, aki a lelkes ajánlás nyomán rögtön rábólintott. Lánczy 1941-ben lakást vásárolt a Várban: „egy kolostorcsöndű, árnyas udvarú budai házban” lakott a Werbőczy (ma: Táncsics Mihály) utcában. A magyar-olasz kultúrkapcsolatok elmélyítését tűzte ki célul, az volt a terve, hogy a háború után visszatér majd Olaszországba.
Koncepciós perben ítélték el
1945 után azonban minden megváltozott: a Nemzeti Színház ünnepelt művésznőjét a „fasizmus drámai hősnője”-ként kezdték emlegetni a lapok, a színházi vizsgálóbizottság (Gobbi Hilda, Both Béla, Oláh Gusztáv, Várkonyi Zoltán és Major Tamás) pedig azonnali hatállyal és véglegesen eltiltotta a színpadtól. Nemzetközi kapcsolatai gyanússá váltak; Widmart 1945-ben letartóztatta az ÁVH, nyolc napot töltött az Andrássy út 60-ban, annak ellenére, hogy hamis papírokkal segítette az üldözötteket, amiért később megkapta a Világ Igaza díjat.
1952-ben valakinek megtetszett a várbeli lakás. A színésznőt koncepciós eljárásban belekeverték Tószeghy Tamás kémperébe, azt állítva, hogy Tószeghyvel együtt az országban elhelyezkedő szovjet és magyar katonai létesítményekről szolgáltat információkat. 1953. április 10-én Lánczy Margitot a Budapesti Hadbíróságon ötödrendű vádlottként hűtlenség bűntette miatt nyolc év börtönbüntetésre, tíz év jogvesztésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték.
A börtönévek után
Börtönéveit Márianosztrán töltötte, végül négy év után szabadult, de súlyosan asztmás lett a megpróbáltatások alatt.
A legenda szerint első útja régi, várbeli lakásába vezetett, ahol legnagyobb meglepetésére az a személy nyitott ajtót, akinek a tanúvallomása alapján elítélték.
1957-ben megkísérelt visszatérni a színpadra: a Madách Színházban Németh László egyik darabjában Széchenyi István feleségét játszotta. A darab mérsékelt sikert aratott, Lánczy Margit pedig többé nem állt színpadra: a Nemzeti hajdani sztárszínésznője élete utolsó éveiben jegyszedőként kereste kenyerét. Legfeljebb statisztaszerepeket kapott az új magyar filmekben, pályatársai pedig úgy tettek, mintha nem ismernék meg.
"El akartam felejteni, hogy színésznő voltam"
Sorsa megihlette Hubay Miklós drámaírót is, aki Római karnevál című darabjában idézi meg alakját, az idős színésznőt, aki padlásszobájában már csak a halált várja. Amikor az író felkereste Lánczy Margitot, hogy beszéljen az életéről, megkérdezte tőle, hogyan képes nap mint nap jegyszedőként visszatérni a színházba. A színésznő így válaszolt: „Én el akartam felejteni, hogy színésznő voltam. És sikerült... (...) Megvolt a módszerem. Mint jegyszedőnő, az előadás alatt kint ültem az előcsarnokban, és ha muszáj volt bemennem a nézőtérre, nem néztem föl a színpadra. Vigyáztam, hogy véletlenül se nézzek föl.” Lánczy Margit 1965-ben, 68 éves korában hunyt el, halálhírét mindössze néhány napilap közölte, rövid hírként.
Ha olvasnál még arról, milyen volt a bebörtönözött nők élete Márianosztrán, ezt a cikket ajánljuk.
