Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Marcel Duchamp piszoárja forradalmasította a művészetet, de a meghökkentő ötleteiről híres francia művész megalkotta saját női alteregóját is.
1917-ben a New York-i Független Művészek Társasága kiállítást szervezett. Az alapítók egyike, Marcel Duchamp úgy döntött, maga is részt venne a tárlaton: vásárolt egy közönséges piszoárt a JL Mott Iron Works-től, feketével ráírta, hogy „R. Mutt 1917”, majd benyújtotta elbírálásra. A műnek a Fountain (Forrás, más fordításban: Szökőkút) címet adta, és kíváncsian várta a fejleményeket.
A művet a Társaság nem utasíthatta el, hiszen szabályaik kimondták, hogy bárki, aki befizeti a nevezési díjat, kiállíthatja a munkáját. Duchamp azonban soha nem látta viszont a Forrást a tárlaton: egy válaszfal mögött helyezték el, és csak a kiállítás után tudta visszaszerezni. A dolog olyan érzékenyen érintette, hogy lemondott tagságáról, a műalkotás pedig egy dadaista folyóiratban közölt fénykép alapján vált ismertté – olyannyira, hogy a 60-as években már számtalan másolatot készítettek a nevezetes piszoárról, Duchamp engedélyével.
Családi viszály egy akt miatt
A francia művésznek nem ez volt az első meghökkentő alkotása. 1913-ban Lépcsőn lemenő akt II. című festménye kavarta fel az indulatokat, többek között azért, mert „az ember nem fest lépcsőn lefelé menet aktot, az nevetséges... egy aktot tisztelni kell” – összegezte később Duchamp bírálói véleményét. Bár a 20. század elején forrongott a művészeti élet, megjelent az avantgarde, egymást érték a különböző izmusok, de ezek képviselői sokszor maguk is vaskalaposan vélekedtek arról, ki és mi tartozhat közéjük. Duchamp aktját például a kubisták túl futuristának tartották, ő viszont tiltakozott ez ellen. Különösen rosszul érintette, hogy az ügy miatt testvéreivel is összekülönbözött: a Duchamp-családból négyen is a művészi pályát választották, Marcel két bátyja és egy húga is festő, illetve szobrász lett. Marcel Duchamp, akárcsak bátyjai, Rouenban végezte a középiskolát, festészetet a nagy hírű Julian Akadémián tanult. Jobban szeretett azonban biliárdozni, mint órákra járni, így hamar megismerkedett az avantgarde művészekkel: Apollinaire például kritikusából idővel az egyik legjobb barátjává lépett elő. Munkáit Barcelonában és New Yorkban állította ki, majd rövid időre visszavonult a festészettől, és könyvtárosként dolgozott.
Biciklikerék, palackszárító és piszoár mint műtárgyak
1914-ben, az első világháború kitörésekor szívzörejére hivatkozva felmentették a katonai szolgálat alól – ekkor úgy döntött, hogy az Egyesült Államokba emigrál, ahol a dadaisták egyik vezéralakja lett. Érdeklődése rövidesen a „késztermékek”, azaz a ready-made műalkotások felé fordult: kiválasztott egy „se nem szép, se nem rút” tárgyat, például egy biciklikereket vagy egy palackszárítót, és műtárgyként állította a közönség elé.
Ebben természetesen volt egy fricska is a „komoly” művészeknek,, és elgondolkodtatta a nézőket és a kritikusokat arról, hogy valójában mit nevezünk, mit nevezhetünk művészetnek. Bár egyesek Buddhát, mások női alakot láttak bele, a nézők és a sznob művészetkedvelők számára egyenesen sokkoló lehetett, hogy műalkotás és vizelés ilyen közel kerültek egymáshoz. (Hogy mennyire, jól mutatja, hogy a Forrás számtalan másolatába próbáltak már meg belevizelni, úgynevezett performansz-művészek – egyesek még attól sem riadtak vissza, hogy egy csőből öntsék bele vizeletüket a műalkotást tartalmazó plexidobozba; mások azzal védekeztek, hogy ha Duchamp úgy döntött, hogy egy piszoár is lehet művészet, ők is dönthetnek úgy, hogy hozzátesznek ehhez valamit.)
A francia művész és a Mona Lisa esete
Duchamp mindig is vonzódott a szójátékokhoz. A piszoárra festett „R. Mutt” nevet egyszerre lehetett „Armut”-ként (németül: szegénység) és Richard Mutt-ként olvasni (a francia szlengben a Richard jelentése: gazdag ember, pénzeszsák), de a nézők asszociálhattak a korszak egyik híres képregényére, a Mutt és Jeff-re is. Duchamp következő botrányos alkotása Mona Lisa „megszentségtelenítése” volt: 1919-ben egy olcsó reprodukcióra bajuszt és kecskeszakállat rajzolt, és az L. H. O. O. Q. felirattal látta el, amelynek látszólag nem sok értelme van, ám kiolvasva a francia „Elle a chaud au cul” mondatot adja ki, ami körülbelül annyit tesz, hogy „tüzes a segge”.
Duchamp és Rrose Selavy
A 20-as években Duchamp azzal borzolta a kedélyeket, hogy megalkotta női alteregóját, Rrose Sélavy-t, akinek neve az „Eros”és a „c’est la vie” („ilyen az élet”) kifejezésekből jött össze. Barátja, Man Ray meg is örökítette fényképeken a szőrmestólát, ajakrúzst, tollas kalapot viselő Duchamp-t, aki később Rrose Selavy aforizmáit is kiadta – például azt, hogy „Rrose Sélavy jól ismeri a sókereskedőt”. (Franciául a „marchand du sel”, vagyis a sókereskedő Duchamp nevének fonetikus anagrammája.)
Duchamp, a sakkozó
1918-ban Buenos Airesbe költözött, innen Párizsba, New Yorkba, majd ismét Párizsba ment. Művészeti tevékenységét gyakorlatilag a 20-as évek elején befejezte: ezután leginkább szenvedélyével, a sakkal foglalkozott: a francia csapat tagjaként versenyzett, saját sakktáblát készített és könyvet írt a témában. 1952-ben „miniatűr Leonardo da Vincinek” nevezték, hozzátéve, hogy harminc éve nem alkotott semmit. Duchamp nem tiltakozott: derűsen bólogatott. Amit művészként el szeretett volna érni, azt már régen megvalósította.
A művészetnek azért nem fordított teljesen hátat: 1946 és 1966 között Étant donnés (Mivelhogy) című aktján dolgozott, amelyet szeretőjéről, a brazil szobrász Maria Martinsról mintázott. Viszonyuk öt éven át tartott, 1946-tól 1951-ig. Duchamp 1954-ben összeházasodott Alexina Sattlerrel, aki korábban Pierre Matisse, a festő Henri Matisse fiának a felesége volt. A nyarakat a festői katalán kisvárosban, Cadaques-ben töltötték, év közben Párizsban és New Yorkban tartózkodtak. Akárcsak férje, Alexina is szenvedélyesen szeretett sakkozni – 1968-ig, Duchamp haláláig együtt maradtak. A 20. század egyik legmeghökkentőbb és legbotrányosabb művésze 81 évesen, a franciaországi Nuilly-sur-Seine-ben hunyt el. Sírkövén a következő felirat látható: „Végül is, mindig mások halnak meg.”
Ha szívesen olvasnál egy másik francia művészről is, ezt a cikket ajánljuk.
