Hegyi Aranka a múlt század elejének egyik legnépszerűbb operettprimadonnája volt. A mára már elfeledett színésznő egzotikus szépségéért rajongott a magyar közönség – azt pedig kevesen tudták, milyen mélyről küzdötte fel magát a színpadra.
Blaha Lujza, a „nemzet csalogánya” volt az egyik legkedvesebb kolléganője: tíz évig játszottak együtt a Népszínház színpadán, és bizalmas barátnők voltak. Azt azonban még neki sem árulta el Hegyi Aranka, milyen, Jókai-regénybe illő körülmények övezték származását.
Édesapja, Hegyi (eredeti nevén Berger) Poldi tehetséges cigányprímás hírében állt, „ki arról volt nevezetes, hogy a zenekarban használatos mindenféle hangszeren játszott és híres szép ember volt”. Leginkább a Bácskában, Szabadka környékén lépett fel, s egy fellépése alkalmával megismerkedett egy nemesi származású lánnyal. A köztük lévő társadalmi különbségek ellenére összeházasodtak, a leányt, Parchetich Réger Cecíliát ezután családja vagyonából és nevéből is kitagadta.
Hányatott gyermekkor
Aranka 1855-ben született – egyesek szerint Pesten, mások szerint Szabadkán. Édesapja tüdőbajban elhunyt, majd édesanyját is elveszítette. Ezután apja barátja, Herczenberger Sándor prímás fogadta be, ahol azonban már nyolc gyermeket neveltek, így Aranka hamarosan keresztapja, a cimbalmos Sárközy Ferenc családjához került. Sárközy Budapest-szerte ismert muzsikusnak számított, s még az 1848-49-es forradalomban is szerepet vállalt: ő volt a 47. honvédzászlóalj hadnagya, a szabadságharc bukása után pedig Aradon raboskodott. Szerencsés szabadulása után sokat járt külföldön: megfordult Párizsban, Londonban és Prágában egyaránt, s „mindenütt a legelőkelőbb körökben játszott”. Ez azonban nem jelentette azt, hogy el tudta tartani a családját: felesége szódavizet árult az Erzsébet-téren egy fabódéban, ahol Aranka gyakran segédkezett mellette: naphosszat mosogatta a dézsákat és az üvegeket.
Cselédként dolgozott, mellette színiakadémiára járt
Sárköziéknél egy szomszéd figyelt fel a lány szépen csengő énekhangjára. Az ő biztatására Sárköziék énekelni taníttatták, de az első helyről (állítólag származása miatt) eltanácsolták. Ezután Fehérváry Mari koloratúrszoprán-énekesnő iskolájában képezte magát, végül pedig az Országos Színiakadémiára járt, de onnan is elküldték, azt állítva, hogy tehetségtelen. (Később, sikerei csúcsán a Színiakadémia vezetője bevallotta neki, hogy cigány származásának is köze volt ehhez; a Tolnai Világlapjának írott önéletrajza szerint pedig tanárai gyenge fizikuma miatt féltették a színészi pályától.) Tanulmányai mellett folyamatosan dolgozott: mivel nem tudta megfizetni a tandíjat, az énekiskolát takarította. A megfeszített munka azonban megbosszulta magát: Aranka súlyosan megbetegedett, kis híján a hangját is elveszítette. Csak a gondos orvosi kezelésnek köszönhető, hogy „maradt belőle annyi, hogy kellő iskolázottság mellett a könnyű dalmű téren fényes sikereket helyezett kilátásba”, ahogy a Vasárnapi Ujság írta 1884-ben.
„Fürödtem tejben-vajban és sárban”
Első sikereit 1878-ban aratta Szabadkán. A színház igazgatója rögvest szerződtette, de a szabadkaiaknak nemigen akarózott színházba járni, az intézmény ezért a környékbeli városokba is szervezett előadásokat: „Városról városra jártunk, különösen a Bácskában nagy utazásokat tettünk kocsiderékban, gyakran nyakig érő sárban, mint például Újvidéktől Kuláig. Nem egyszer ajánlották föl ilyenkor udvarias kartársaink a hátukat” – emlékezett vissza ezekre az időkre.
„Hét hónapig tartózkodtam vidéken, fürödtem tejben-vajban és sárban.
Budapest számára Rákosi Szidi »fedezett föl«. Ő is Fehérváry Máriánál tanult – énekelni. Figyelmeztette rám Rákosi Jenőt, aki fölhívott a fővárosba.”
"Szemében perzselő hév, ajaka érzéki és mosolygása bájos"
Saját bevallása szerint ez volt az első alkalom, hogy a Népszínházban járt – és rögtön szerződtették is primadonnának. Blaha Lujza és Pálmay Ilka mellett ő volt a színház harmadik legnépszerűbb művésznője, rengeteg szerepben csillogtathatta meg színészi és tánctudását. „Pálmayval és Blahával sohasem volt baj. Megbecsültük egymást, elismertük az egymás különböző képességeit” – írta kolléganőiről. Gyökeresen különböző karakterek voltak; Hegyi Arankát így jellemezte például a Színházművészeti Lexikon: „A természet elhalmozta mindazzal, ami diadalt szerezhetett neki ezen a színpadon. Királynői termete karcsú volt és hajlékony, alkotása tökéletes, vonalai klasszikusan szépek. Feje valóságos cigányfej, szemében perzselő hév, ajaka érzéki és mosolygása bájos, fekete hajának dús koszorúja harmonikusan egészítette ki ezt a ritkaszép főt, mely már maga is beszélt, játszott és hódított.” Nem meglepő, hogy – többek között – Czinka Panna karakterét is rábízták, és az sem, hogy Stróbl Alajos róla mintázta Táncosnő című szobrát, amely ma is megtekinthető a Vigadó második emeletén.
A színésznő „megbocsáthatatlan bűne”
A zajos sikerek és jobbnál jobb szerepek mellett rövid ideig úgy tűnt, magánéletében is megtalálta a boldogságot. 1885-ben feleségül ment Farkas Károly szabadkai építészhez, házasságukból két lány, Lili és Irma született. Két év múlva azonban különköltöztek, egyedül kellett lányairól gondoskodnia. Amikor fizetésmelést kért, a Népszínház igazgatója, Evva Lajos megtagadta tőle, mire a színésznő a sajtóhoz fordult, és a Pesti Hírlapban közzétett nyílt levelében búcsúzott a közönségtől. Végül mégis visszatért a Népszínház színpadára, a közönség legnagyobb örömére, de kevesebb szerepet vállalt, mint azelőtt. Köszvény kínozta, egyre nehezebben tudott járni, alakja elnehezült, ráadásul csaknem megvakult a fél szemére. Elhanyagolta magát, depressziós lett, lányai hol apjuk szüleinél nevelkedtek, hol a St. Pölteni zárdában.
„Elkövette ő is azt az igazi nagyságok megbocsáthatatlan bűnét, amely tragédiává avatta életét: megöregedett”
– írta róla a Színház és Élet.
Elfeledett sikerek
Méltatlannak érezte – talán joggal –, amikor huszonöt év után a színház elbocsátotta. „És most, 1905. szeptember elején – kerek negyedszázad múlva – kaptam meg az elbocsátó levelemet. Ennél keservesebb jubiláris évfordulója aligha volt valakinek. A közbeeső korszak? Elmúlt, szép volt, de fájdalmas a rávaló emlékezés manapság. Legfölebb ez a dekoráczió beszélhet róla itt a szobámban. A száradt babérlevelek, a fakuló koszorú-szalagok, egy-egy diadal jelei” – merengett a Tolnai Világlapja számára írott rövid visszaemlékezésében. A Vándorlegény című operettben szerepelt utoljára, ezt követően visszavonult, és magán-színitanodát vezetett. 1906-ban köszvényéhez, évek óta meglévő lábfájdalmaihoz vesebetegség is társult. Kerepesi úti lakását már nem hagyta el, csak amikor állapota rosszabbodott, akkor szállították át a Városmajor Szanatóriumba. A lapok naponta hírt adtak állapotáról, de az 51 éves színésznő már nem épült fel: 1906. június 9-én örökre lehunyta a szemét.
Ha szívesen olvasnál a korszak egy másik híres primadonnájáról is, ezt a cikket ajánljuk.
