Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A 20. század egyik legelőremutatóbb művésze volt Marcel Duchamp: festett, szobrokat készített, performanszokat és kiállításokat rendezett. Mindezt hatalmas fantáziával, abszurd humorral és elképesztő könnyedséggel.
Festő, képzőművész; kubista, futurista, szürrealista és dadaista; a konceptuális művészet úttörője; remek sakkjátékos. Mindegyik skatulyába beleillik Marcel Duchamp, akinél kevesen gyakoroltak nagyobb hatást a 20-21. század festészetére és képzőművészetére – mégis, egyik címke sem elegendő, hogy leírja a művész elképesztően sokrétű alkotói világát.
Hamis csekkből műalkotás
1919-ben a fogorvos Daniel Tzanck egyik kliensétől egy csekket kapott a kezelésért cserébe. A 115 dollárról szóló csekk a megszólalásig hasonlított egy valódi fizetőeszközre, ám valójában minden betűt és számot, minden elemet Marcel Duchamp saját kezűleg rajzolt. Művészi gonddal hozta létre alkotását: mind a „nyomtatott”, mind a kézzel írt felirat tökéletes volt.
„Sokáig dolgoztam az apró betűkön, hogy úgy nézzenek ki, mintha nyomtatták volna őket”
– mondta később Duchamp egy interjúban. Tzanck azonban pontosan tisztában volt azzal, hogy a csekk nem igazi: nemcsak orvos, de műgyűjtő is volt, és jól tudta, hogy Duchamp hamisítványa „névértékénél” sokkal többet ér. Elfogadta a csekket, mint fizetséget a kezelésért, és nem is kellett megbánnia: évekkel később jóval több pénzért maga a művész vásárolta vissza tőle.
Ekkoriban Duchamp már ismert, egyesek szerint hírhedt alak volt. Több fontos, komoly vitákat, sőt, felháborodást keltő műve elkészült már. A csekken megjelenő játék a szavakkal, a mindennapi tárgy művészeti alkotássá emelése végigkísérte Duchamp munkásságát.
Duchamp és a botrányos festmények
Az első időkben a francia művész leginkább festett – ám már akkoriban keletkező alkotásai sem nevezhetők szokványosnak. Kubista korszaka végén, 1912-ben készült el a „Lépcsőn lemenő akt II.” (a képnek több változatát is megfestette, az egyes variánsokat római számmal jelölte), amelyen egyszerre érhető tetten a kubizmus és a futurizmus hatása, ám egyik irányzatba sem sorolható be. „Célom a mozgás statikus ábrázolása volt, a mozgásban lévő forma által elfoglalt különböző pozíciók statikus kompozíciója” – mondta később.
Ez volt első olyan alkotása, amely komoly botrányt kavart: Duchamp ki akarta állíttatni a párizsi függetlenek szalonjában, ám Albert Gleizes, a híres kubista festő testvérein keresztül – mindketten maguk is festők voltak – arra kérte az alkotót, hogy vonja vissza a képet, vagy legalábbis nevezze át. Duchamp erre nem volt hajlandó. „Nem válaszoltam semmit a testvéreimnek, de azonnal elmentem a kiállításra, és taxival hazavittem a festményemet” – emlékezett vissza a művész. (Gleizes csak javasolhatta a visszalépést, hiszen a függetlenek szalonja 1884-ben pont azzal a céllal jött létre, hogy – a hivatalos Szalonnal ellentétben – bárki kiállíthasson benne.) Duchamp ezen alkotása egy évvel később Amerikában is nagy vihart kavart.
Elvetette a látványt Marcel Duchamp
A francia művész ebben az időben kezdett eltávolodni a festészettől: az a meggyőződése alakult ki, hogy ennek a művészeti ágnak a túlnyomó része „retinális”, vagyis a látványra épül ahelyett, hogy az elmével, a gondolattal foglalkozna. Élesen kritizálta például Gustave Courbet-t naturalista és realista megközelítése miatt. A kettejük közötti különbséget így írta le egyszer:
„COURBET: 99% izzadság, 1% inspiráció, DUCHAMP: 1% izzadság, 99% inspiráció”.
A festészet helyett mindennapi tárgyakkal kezdett el foglalkozni. Egy könyvtárban helyezkedett el, közben matematikát és fizikát tanult – különösen nagy hatással volt rá Henri Poincaré munkássága, aki úgy tartotta: a tudomány nem tudja megérteni magukat a dolgokat, csak a dolgok közötti viszonyokat. Rendkívüli módon érdekelték a természettudományok, ennek hatására készült el Három rögzített mértékegység című alkotása. Célja a véletlen megragadása volt – egyébként is nagyon érdekelte az esetlegesség –,
három egyméteres kötéldarabot ejtett le egy méter magasból, a műalkotás ezek végeredményét rögzítette.
Leghíresebb műve kiverte a biztosítékot
Mindennapi tárgy volt egyik legbotrányosabb alkotása, a Forrás is. Egy piszoárt fordított el kilencven fokkal, majd ráírta: „R. Mutt, 1917”, és beküldte a New York-i független művészek társaságának (Society of Independent Artists) kiállítására. Bizonyára nagyon jól szórakozott a társaság bizottságának ülésén (maga is tagja volt), amikor a résztvevők – nem tudván, hogy a Forrást Duchamp küldte be – azon vitatkoztak, hogy kiállítsák-e a piszoárt. A szervezet szabályzata szerint ugyanis nem utasíthattak vissza beküldött alkotásokat, amennyiben a tagdíjat befizették – végül a műalkotás elrejtése mellett döntöttek. Válaszul Duchamp lemondott bizottsági tagságáról, és visszavonta nagy várakozás övezte, még el nem készült művét, a „Tulip Hysteria Co-ordinating” című alkotást a kiállítástól.
Egyesek szerint a tulipános képet a művész sosem akarta elkészíteni, és az egész történet pontosan a terveinek megfelelően alakult.
Az 1910-es évek végén Duchamp nagyrészt felhagyott az alkotással, 9 hónapra Buenos Airesbe költözött, ahol sakkozni kezdett. Egy helyi mesterember segítségével saját maga által faragott figurákkal játszott, nem is rosszul. 1925-re megszerezte a sakkmesteri címet, ám a játék annyira a szenvedélyévé vált, hogy felesége úgy próbálta visszafogni, hogy ragasztót kent a figurák aljára.
Noha Duchamp több nemzetközi sakkversenyen is indult, 1930 körülre saját maga számára is nyilvánvalóvá vált, hogy sosem lesz belőle igazán profi játékos. Levelezési sakkra váltott, újságokban publikált a játékról. Leginkább a végjáték foglalkoztatta, amelynek problémáiról könyvet is írt.
Bizarr kiállításokat rendezett
A francia művész – egyetlen késői művét leszámítva – sosem tért vissza az alkotáshoz, ám kiállítások rendezésében többször is közreműködött. Például az 1938-as nemzetközi szürrealista tárlat létrehozásában, amelyen Salvador Dalíval (és Max Ernsttel, valamint Wolfgang Paalennel) közösen dolgozott. A babonák szobája plafonjáról kétszáz szeneszsákot lógattak le, a terem padlóját a montparnasse-i temetőből hozott sárral és elszáradt levelekkel borították be, közepén pedig egy mesterséges tavat alakítottak ki, náddal körülvéve. A fényt egyetlen villanykörte szolgáltatta, ezért a látogatók zseblámpát kaptak.
Az igazi attrakció éjfél körül következett, amikor a nád közül egy meglehetősen hiányosan öltözött női alak bújt elő; felugrott az ágyra, hisztérikus sikolyok közepette táncolt egy darabig, majd eltűnt.
Hasonlóan bizarr volt az 1942-es szürrealista kiállítás is, amelyet ugyancsak Duchamp tervezett meg: több száz méternyi kötéllel szőtte be keresztül-kasul a termet és az alkotásokat, szinte lehetetlenné téve a művek hagyományos megtekintését. Egy ismerőse fiát megbízta, hogy a megnyitón barátaival labdázzanak, focizzanak és ugrókötelezzenek. Amikor a döbbent látogatók felelősségre vonták őket, a megbeszéltek szerint csak annyit válaszoltak:
„Mister Duchamp azt mondta, hogy itt játszhatunk.”
Noha ekkorra már mindenki biztosra vette, hogy Duchamp végleg felhagyott az alkotással, a művész élete végén teljesen váratlanul még egy művel előrukkolt. Az „Adva van: 1. a vízesés 2. a világítógáz” nevű installáció egy kukucskáló doboz mintájára készült, a lyukon benézve a szemlélőt egy széttárt lábú, fekvő guminő fogadja, kezében gázlámpával. A háttérben pedig egy táj látható – a víz sztaniolpapírból készült, melyet villanymotor mozgat. Utolsó alkotásán Duchamp teljes titokban dolgozott 1946 és 1966 között, manhattani műtermében. A francia alkotó két évvel később, 1968. október 2-án hunyt el szívrohamban. A franciaországi Rouen-ben található a sírja, rajta felirat:
„Egyébként is, mindig mások halnak meg.”
Régebben, a 19. században nem kellett sok ahhoz, hogy egy festményt botrányosnak tartsanak – ez történt John Singer Sargent portréjával is.
