Kurt Gödel osztrák matematikus és tudományfilozófus a 20. század legbriliánsabb elméi közé tartozott, a zseniális tudósnak azonban súlyos lelki gyötrelmekkel és mentális betegséggel kellett megküzdenie – élete vége felé annyira elhatalmasodott rajta a paranoia, hogy még enni sem volt hajlandó.
Súlyos lelki terhekkel küzdött a matematikus zseni
Az 1906-ban, az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Morvaország fővárosában, Brünnben (ma a csehországi Brno), német ajkú családban született Kurt Friedrich Gödel már gyerekként kivételesen intelligensnek számított, családtagjai Herr Warumnak („Miért úr?”) becézték, mert folyton kérdéseket tett fel. A kis Kurtot hatévesen reumás láz támadta meg, melynek utóhatásaként egész hátralévő életében gyenge egészséggel és szívproblémákkal küzdött, ez rányomta bélyegét a lelkiállapotára is: azzal a tudattal élt, hogy bármikor meghalhat, depresszióval és folytonos idegességgel küzdött, idővel pedig hihetetlenül paranoiássá vált.
A középiskola – dicsérettel való – elvégzése után Gödel, akit a történelem, a nyelvek és a természettudományok is érdekeltek, a Bécsi Egyetem matematika szakán folytatta tanulmányait, párhuzamosan pedig filozófiát is hallgatott. 1929-ben mindössze 23 évesen szerzett matematikai doktori fokozatot, két évvel később pedig megfogalmazta ún. első nemteljességi tételét, mellyel egy csapásra világszerte elismert lett mint a matematikai logika legfontosabb kortárs művelője. Tétele az analitikus nyelvfilozófiában is fontos szereppel bírt, és a számítógépek kifejlesztéséhez is nagyban hozzájárult.
Egyetemistaként Gödel megismerkedett egy nála tíz évvel idősebb, elvált táncosnővel, Adele Nimburskyval, akivel első látásra egymásba szerettek, és ugyan a fiatalember szülei határozottan ellenezték a kapcsolatot, ő kitartott szerelme mellett, akit később oltár elé is vezetett. Felesége lett Gödel legfontosabb támasza, aki a legsötétebb pillanatokban is mellette állt és segített neki a depresszió elleni küzdelemben, a pár öt évtizeden keresztül kitartott egymás mellett.
Attól rettegett, hogy meg akarják ölni
Szabadidejében az elismert fiatal matematikus, aki az Egyesült Államokban is sikeres vendég előadói körutat tudhatott maga mögött, a bécsi körnek nevezett tudományfilozófiai csoport vitáin, előadásain töltötte az idejét, melynek vezetője Moritz Schlick fizikus, egyetemi professzor volt. 1936-ban a Gödel által rendkívül tisztelt Schlicket egy náciszimpatizáns diákja, aki nem értett egyet a professzor politikafilozófiai nézeteivel, agyonlőtte a bécsi egyetem lépcsőjén, ennek hatására szenvedte el Gödel első ideg-összeroppanását, és ekkor kezdett felsejleni benne a rögeszmés gondolat, miszerint őt is meg akarják ölni.
Ausztriának a Harmadik Birodalomhoz csatolását követően a bécsi kör tagságának – akik többségében zsidó származásúak voltak – nagy része külföldre emigrált; Gödel attól tartott, a csoporttal való szoros kapcsolata miatt a nácik őt is üldözni fogják, a második világháború kitörésekor pedig az a veszély is fenyegette, hogy besorozzák a német hadseregbe. Feleségével úgy döntöttek, távozóra fogják, 1940 januárjában a transzszibériai expresszen a Szovjetunióba, onnét Japánba, majd az Egyesült Államokba, San Franciscóba utaztak.
Elhatalmasodott rajta a paranoia
Amerika tárt karokkal várta a híres tudóst, aki állást kapott a New Jersey állambeli Princeton Egyetemen, néhány évvel később pedig letehette az állampolgárságot; a Princeton professzoraként Gödel szoros szakmai és baráti kapcsolatba került a szintén ott tanító német emigráns Albert Einsteinnel, akinek általános relativitáselméletére az 1940-es évek végén kidolgozta ún. paradox megoldását. A két tudós személyiségre szoros ellentéte volt egymásnak: amíg Einsteint jó kedélyű, szellemes, humoros embernek ismerték, aki élvezte a reflektorfényt, Gödel morózus, szorongó, csendes és visszahúzódó személyiség benyomását keltette, feleségén és professzortársán kívül igyekezett a lehető legkevesebbet érintkezni az emberekkel.
Az 1950-es, ’60-as években Gödel érdeklődése egyre inkább a filozófiai kérdések felé fordult, a mélyen vallásos tudós például tisztán logikai alapon levezette Isten létezésének bizonyítását Leibniz téziseire alapozva (ezt Gödel ontológiai istenérveként tartja számon az utókor). Ezzel párhuzamosan mentális egészségre egyre rosszabbodott, véglegesen elhatalmasodott rajta a paranoiás tévképzet, hogy meg akarják gyilkolni, ezért a feleségén kívül senkiben sem bízott, még ételt sem fogadott el mástól, hátha méreg van benne. Étrendje egyébként sem volt hétköznapinak mondható, egy korabeli újságcikk szerint a zseniális matematikus leginkább vajat, bébiételt és hashajtót fogyasztott ebédre.
Einstein halála után Gödel egyetlen kollégájában, ismerősében sem bízott többé, azt gondolta, pályatársai féltékenyek a sikereire és a tudására, ezért összeesküvést szőnek, hogy likvidálják; senkivel sem volt hajlandó ad hoc találkozni, még akkor is előre, telefonon kellett vele időpontot egyeztetni, ha az illetővel egyazon épületben tartózkodtak. Gyakran megesett, hogy megbeszélt egy időpontot és helyszínt valakivel, majd nem ment el a találkozóra; egészségét annyira féltette, hogy csak símaszkban volt hajlandó kimenni a szabadba, ami a szemén kívül a teljes arcát befedte.
Senkitől nem fogadott el ételt, halálra koplaltatta magát
1975-ben Gerald Ford elnök Nemzeti Tudományos Érmet adományozott Gödelnek, a tudós azonban nem volt hajlandó Washingtonba utazni, hogy személyesen vegye át a kitüntetést, pedig az elnök magánrepülőt és autót is felajánlott számára. 1977 decemberében Adelét kisebb műtét miatt kórházba utalták, így nem maradt, aki az ételt szervírozza és előkóstolja az ekkorra már végletekig paranoiássá vált Gödelnek; a matematikus senki mástól nem fogadott el ételt, ezért koplalni kezdett, és két hét alatt 29 kilóra fogyott.
Gödel élő csontváz benyomását keltette, amikor beutalták a Princeton Egyetem kórházába, az orvosok azonban már nem tudtak segíteni rajta: 1978. január 14-én a 71 éves matematikus belehalt az éhezésbe. Imádott felesége, az egyetlen személy, akiben megbízott, két évvel később követte őt a halálba; a pár földi maradványait közös sírban helyezték örök nyugalomra a princetoni temetőben.
