Háborúban az étel nem annyira sokadlagos, mint azt először gondolnánk: a katonák üres hassal harcolni sem voltak képesek, így nagyon fontos volt, hogy megfelelő élelmiszer-ellátásukról is gondoskodjanak.
Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének összetétele meglehetősen színes volt: sokan érkeztek sokfelől, így aztán nem csoda, hogy sokféle étrendhez szokott férfiak tömege verődött össze a harctéren is. A nemzeti különlegességekről ugyanakkor le kellett mondaniuk: egészen másféle étkezési kultúra várta az első világháborús frontokon harcoló magyar katonákat, mint amit a hazai ebédlőasztalok mellett ülve megszoktak.
Gasztronómia az első világháború idején
Először is a hadsereg tagjaként napi ellátmányt kaptak, ennek tartalma pedig meglehetősen sztenderd volt. A következők kaptak helyet benne:
- 70 dkg kenyér vagy 40 dkg kétszersült,
- 40 dkg marhahús,
- 10 dkg főzelék,
- 2 dkg zsír,
- 3 dkg só,
- 0,5 g paprika vagy bors,
- 1 g szárított leveszöldség,
- két 46 grammos kávékonzerv
- és 18 g dohány.
Ezt teljes adaggá még egy kevés főzelék, valamint hagyma, ecet, extra adag dohány és fél liter bor egészítette ki.
Láthatóan a káros szokások – melyek káros mivolta ekkor persze még ismeretlen volt – nem okoztak fejfájást senkinek sem,
inkább szolgálták ki a nikotin- és alkoholvágyat, mintegy jogként tekintve arra, mint hogy bajlódjanak a leszoktatással.
Létezett egy másik típusú, úgynevezett tartalékadag is, amely 20 dkg kétszersült, 20 dkg húskonzerv, 3 dkg só, két 46 grammos kávékonzerv és 18 g dohány képében vésztartalékot jelentett, elfogyasztani pedig csak parancsra volt szabad. A tisztek némiképp kiváltságosak voltak, mivel nekik élvezeti cikkből több jutott: öt szivar vagy 25 cigaretta is járt.
Az ételadagot helyben kiegészíthették
A szabványos és a tartalék porciót a hátország biztosította, a teljes adagra való kiegészítés akkor volt lehetséges, ha ehhez az alapanyagokat be tudták szerezni helyszíni vásárlásból – vagy zsákmány, harácsolás útján.
A helyi lakosság érthető okokból azonban rejtegette az élelmiszert, általában inkább ették vagy semmisítették meg, mint hogy a katonák kezébe juthasson.
A valóságban az élelmezés szervezőinek ügyességén múlt, mit sikerül még a katonák elé adni: szalonna, szalámi, csokoládé is kerülhetett, ha sikerült beszerezni azt. Ezeket ünnepekre, kitüntetésekre, jeles alkalmakra is tartogathatták, amiket azért még a fronton is igyekeztek megtartani.
A katonák mindezen túl pakkokat is kaphattak, benne némi hazaival, de szeretetcsomagok, adományok is érkeztek. Ha ezeket nem dézsmálták meg, akkor remekül kiegészíthető volt a fejadag velük. Tepertő, kolbász, sütemény és sósborszesz, amelyet cukorral fogyasztva igazi bakacsemegeként lehetett megenni: ugye nem csak nekem ugrik be minderről a dianás cukor?
Folyamatosan farkaséhesek voltak a katonák
A hadikonyha mindig a frontvonal mögött haladt, de időnként még így is előfordult, hogy találat érte. Az is megtörténhetett, hogy többnapnyira lemaradt a katonáktól: ilyenkor konzerveket kellett fogyasztaniuk. Egyébként pedig ételhordó katonák juttatták el a tábori konyhából az élelmet a katonáknak.
Ahogyan az a fejadagok leírásából is látható, a két alapélelmiszer a kenyér és a hús volt. Az előbbit a táborokban sütötték, az utóbbit pedig négynapi ellátást biztosító marhavágó telepekről hozták.
A főétkezés általában leves, hús és főzelék volt, amit vagy gulyáságyúban főztek meg, mely 250 főre is ellátást adott, vagy főzőládában – ez általában a hegyvidékeken volt jellemzőbb. A főzőláda ugyanis csak 25 embert tudott kiszolgálni, de könnyebben volt szállítható.
A gulyás nagy kedvenc volt, a levespépet ki nem állhatták, a köret főtt rizs vagy dara képében érkezett.
Ha végre főtt ételhez jutottak, legtöbbször azonnal, álltó helyükben be is kebelezték azt, bár akadtak, akik ilyenkor lövészárokba húzódtak. Nemritkán fegyverropogás verte fel az ebédosztás nyugalmát, de a katonák olyan éhesek voltak, hogy időnként még ezzel sem törődtek. Még ha sikerült is rendesen megebédelniük, az sem azt jelentette, hogy degeszre ették volna magukat: a magyar katonák gyakran ettek szalonnazsíros, hagymás pirítóst is főétkezések között, annak dacára, hogy a tisztek szerint a teli gyomor nem nagy segítség háború idején: sőt…
A második világháborúban sem volt egyszerűbb a helyzet
A fejadagok elvi létezése egyáltalán nem jelentette azt, hogy azt meg is kapják a harctereken: az élelmiszerhiány jellemző volt. Kiss Ferenc gépkocsivezetőként szolgált a második világháborúban, visszaemlékezései segítenek megérteni, milyen volt akkoriban katonaként túlélni – többek közt az éhséget is.
„Már nagyon éhesek voltunk, mert a kenyerünk is elfogyott, hiába takarékoskodtunk vele. Másnap korgó gyomorral ébredtünk, és a parancsnokokat zaklattuk az élelemért. Az ütegparancsnok szerzett a szomszédunkban lévő tarackos tüzérektől marhahúskonzerveket.
Két embernek jutott egy 75 dg-os konzerv. Kenyerük nekik sem volt, így anélkül fogyasztottuk el a konzervet. Ezzel nem laktunk jól, ezért szétnéztünk a környéken, hátha találunk valami élelmet.
Felfedeztünk egy almáskertet. Volt rajta termés is bőségesen. Teli raktuk vele minden zsebünket, és hozzáfogtunk falatozni. Sajnos még nem volt elég érett a gyümölcs, ezért megfájdult tőle a gyomrunk, és még éhesebbek lettünk. Szerencsére az egyik kertben találtunk később burgonyát. Ebből kiszedtünk egy 11 literes vödörrel, megfőztük és megettük. Néhány darab cseresznyefát is találtunk a hegyoldalon, de ennek a termése olyan apró volt, mint itthon a cigánymeggy, és az íze is keserű volt. Ezt nem tudtuk megenni. Így koplaltunk még három napig, ami után végre az élelmezésünk megoldódott” – írta. Arra is rászorultak, hogy a földeken kilopkodják a burgonyát, és maguknak főzzék meg, annak dacára, hogy tudták – ezzel a lakosságot fosztják meg élelmiszerétől, de valahogy nekik is túl kellett élniük.
A második világháborúban jelentős mennyiségű élelmiszert kellett a frontra küldeni, a gazdákat arra kötelezte az állam, hogy megtermelt javaikat beszolgáltassák ennek kielégítésére. Nem sikerült teljesen egyenletes ellátást kialakítani, így életbe lépett a jegyrendszer a lakosság részére.
Ezt eszik a modern katonák
Előtérbe került a hús nélküli étkezés, a burgonya mint kalóriaforrás, a köles és az árpa mellett. A konzervek a második világháborúban nagy segítséget jelentettek a fronton és a mindennapokban egyaránt: ezeket hazánkban nem olyan nagyon régen váltották fel az amerikai mintára már a magyar hadseregben is használt MRE, azaz Meal Ready to Eat adagok. Az Amerikában 1981 óta alkalmazott adagokat a magyar katonák akkor fogyasztják, ha tábori konyha nem áll rendelkezésre, itthon komplettírozott élelmiszercsomag néven futnak ezek, de a katonák inkább túlélőcsomagnak vagy barna halálnak becézik ezeket a napi 3000–3200 kalóriát tartalmazó, adott esetben önmelegítő tasakba tett főtt ételt tartalmazó csomagokat. Hétféle menüt zárnak ezekbe a tasakokba itthon – az amerikai MRE-rendszerben 30-nál is több létezik vallás és egyedi étrend szerint is –,
a csomagokban itthon konzervek és levesporok találhatók, néhány kiegészítővel, például hideg konzervekkel, lapkakenyérrel, fűszerekkel, cukorral, édességgel, italporral, aszalt gyümölcsökkel, rágóval, szalvétával, egyéni melegítőeszközzel és gyufával.
Ezeket az ételeket ma hároméves szavatossági idővel készítik, és hétnapos csomagokba pakolják: az igazán vállalkozó kedvűek barna halált vagy amerikai katonai MRE-t is vásárolhatnak az interneten, hogy belekóstoljanak a modern katonaság vésztartalék eledelébe.
(Borítókép: Fortepan/Bessenyei István)
