Emlékeznek még a mindenkit hipnotizáló Jevtusenko professzorra? Vagy Ignatyenkóra, akinek hatására Déri János azt képzelte, ő Sophia Loren? Vagy a kanalakat hajlító Uri Gellerre? Cikkünkben a kilencvenes évek parafenoménjait idézzük meg.
Akkoriban mindenki ufót látott Magyarországon. Cseperedő gyerekként attól féltünk éjszakánként, elrabolnak bennünket az idegenek, vagy besettenkedik a szobánkba a gömbvillám. A lapokban és a televízióban újabb és újabb gabonakörökről számoltak be, és megjelentek a természetfeletti képességeikről ismert csodatévők is. Volt, aki hipnotizált, mások kézrátétellel gyógyítottak, vagy éppen látnoki képességeikkel dicsekedtek. Egy biztos: jó darabig kiválóan meg tudtak élni állítólagos természetfeletti képességeikből.
Így születtek a parafenomének
A természetfeletti erővel rendelkező gyógyítók persze nem a semmiből teremtek: évezredek óta szüksége van az emberiségnek a hitre, hogy kapcsolatban állhat valamilyen nagyobb erővel. A századelőn (illetve korábban a 19. században) egyre-másra alakultak a szellemidéző spiritiszta körök. Még akkor is igény volt a csodatévő képességeikre, amikor kiderült, esetleg egyéb, nagyon is földi eszközöket, például libazsírt bevető csalókról van szó, akiknek legfeljebb abban vannak természetfölötti képességeik, hogy átverjék a bennük hinni akarókat.
Az államszocializmus idején azonban nemcsak a vallás, hanem bármilyen spirituális-természetfölötti érdeklődés nemkívánatosnak minősült,
így amikor ránk szakadt a szabadság, szinte törvényszerű volt az önjelölt gyógyítók megjelenése.
A varázstalanított világ
Max Weber szociológus „varázstalanított világ”-nak nevezik a modern, mágia nélküli társadalmat, amelyben a racionalitás és a tudomány az úr. A végsőkig varázstalanított világ azonban igen szorongató tud lenni, és természetes emberi igényként jelentkezett – amikor már lehetett –, hogy ismét spirituális tartalmakkal töltsük meg világunkat. Ennek különböző formái lehettek:
volt, aki a valláshoz fordult, mások a heti horoszkópokban, az energiagyógyászatban vagy a tarot-kártyában hittek.
A csodában hinni akarók tábora egyre gyarapodott, amiben nem kis része volt az „állami” televízió képernyőjén is egyre gyakrabban megjelenő csodatévőknek és gyógyítóknak.
Nulladik típusú találkozások
A televíziós műsorok közül a legemlékezetesebb talán Déri János műsora, a Nulladik típusú találkozások volt. A kettes csatornán, késő esti órákban jelentkező, műfaji önmeghatározása szerint sci-fi magazinba belefért minden, ami egy kicsit is kötődött a témához:
gömbvillámok, ufók, kanálhajlítás, csontkovácsok, hipnózis, Szepes Mária munkássága vagy a PI-víz áldásos hatásai.
(A sokunknak álmatlan éjszakákat okozó főcímbe azért, biztos, ami biztos, egy ruhátlan nő is bekerült.)
Hogyan lett Déri Jánosból Sophia Loren?
Az első parafenomének a keleti blokkból, orosz vagy ukrán területről származtak. Így például Albert Ignatyenko, aki Déri Jánost is hipnotizálta: „Ignatyenkóval egyébként igazán mély élményem az volt, amikor hipnotizált, vagy szuggerált (ezen még folyik a vita), mindenesetre
elérte, hogy nagy nyilvánosság előtt, hirtelen felindulásból azt valljam, hogy én vagyok Sophia Loren.
Pedig nem én voltam, és ezt végig pontosan tudtam is, mégis valahogy, talán fenyegetéssel, talán cinkossággal, talán a körülmények más beállításával, talán másképp, rávett arra, hogy mást mondjak, mint amit gondolok, hogy más legyek, mint ami vagyok” – írta a Nulladik típusú találkozások nyomtatott magazinban (merthogy ilyen is volt) Déri János.
Ignatyenko telt házzal lépett fel a Budapesti Kongresszusi központban, majd több vidéki művelődési házba is ellátogatott.
A csodákra kiéhezett és nagy számban jegyet váltó közönség lélegzet-visszafojtva figyelhette, ahogy „koncentrálás után felsorol vagy nyolcvan számjegyet a tábláról, sőt visszafelé is tökéletesen olvassa a háta mögött kirakott számokat. A huszonöt kockás négyzethálóba beírt számjegyeket akár átlósan is felsorolja, szóval fantasztikus dolgokra képes.”
Mi több, egy hitetlenkedő hölgy születése napját is pontosan kitalálta.
De nem állt meg ennyinél: „teátrális mozdulatokkal és sziszegő hangokat hallatva” hipnotizálta a közönségből az önként jelentkezőket. „Ők aztán szorgalmasan szedik az almát a fáról, ha kell, bajnokként kiáltanak föl, vagy éppen hétrét görnyedve keresgélnek valamit a földön. A szőke fiú mámorosan hajtogatja, hogy ő Kátya, a másik közröhej közepette ad számot hiányos számtani tudásáról.”
A csernobili csodadoktor
A másik, televízióban is bemutatott ukrán parafenomént Jevtusenko professzornak hívták. Csernobil mellől érkezett Miskolcra, és természetgyógyászként mutatkozott be. A szuggesztív tekintetű férfi hamarosan hipnózissal gyógyította a hozzá jelentkezőket. Az emberek, ha esetleg kételkedtek volna abban, hogy mire képes, kaptak elég bizonyítékot tudományáról újságcikkekből, melyek szerint szinte bármire hatni tudott.
A lapok ekkor is fenntartások nélkül számoltak be képességeiről: „az általa bemutatott gyógymód segítségével, elsősorban a szív-, a vérkeringési, valamint a gyomorpanaszok gyógyíthatók, kezelhetők eredményesen,
sőt a dadogás is legyőzhető”. Jevtusenko gyerekeket is fogadott, akiket háromalkalmas csoportterápiának vetett alá, ami után – legalábbis a sajtóban egy logopédus (!) tollából megjelenő beszámoló szerint – a részt vevő 10 gyermek valóban tisztán, érthetően beszélt. A miskolci Déli Hírlapban megjelenő beszámolók a csodaszámba menő esetekről azonban erősen megkérdőjeleződtek, mióta kiderült: valójában az újságírók táplálták a „professzorról” írt cikkeikkel a csodavárást.
Az extraszensz és a távgyógyító
Hamarosan még többen érkeztek a volt Szovjetunió területéről:
például Szvetlána, az extraszensz, aki azt állította, „extraszenzorális erejével, pozitív bioenergiájával” gyógyítja ki a hozzá érkezőket minden létező bajból, a fejfájástól kezdve a náthán át a magas vérnyomásig.
Ehhez mindössze a „kezéből áradó energiát” használta. A tarifa egy-egy ilyen „kezelésért” 500 forint volt, ami 1991-ben még meglehetősen nagy összegnek számított: a nettó átlagkereset ekkoriban 13 ezer forint volt havonta. És megjelentek a magyar „csodadoktorok” is: például Gyurcsok József, a villanyszerelőből lett „sámán-táltos-népi energiagyógyász”, aki azzal híresült el, hogy először vezetett távgyógyító műsort a szépnek éppen nem mondható emlékű Budapest Televízióban, amelynek többek között Anettkát is köszönhetjük. A hívásokat természetesen emelt díjas telefonszámon fogadta, ahol a gyanútlan, jellemzően idős betelefonálók kezüket a televízióra helyezve részesülhettek a gyógyító energiában. Később létrehozta az Egyetemes Szeretet Egyházát, majd 2017-es haláláig kismarosi birtokán fogadta a benne reménykedőket.
Uri Geller, a leghíresebb parafenomén
Nem hagyhatjuk ki a listából a kilencvenes évek legjelentősebb hazai parafenoménjét, Uri Gellert sem. A magyar származású, izraeli férfi azzal került be a médiába – például az egész országot a képernyő elé szögező Friderikusz-show-ba –, hogy azt állította: különleges adottságai vannak, képes a pszichokinézisre, a telepátiára, látnoki képességei vannak, sőt, a markában kicsíráznak a magvak.
Talán mindannyian emlékszünk kanálhajlító mutatványára is, amit aztán egy egész ország próbálgatott mosogatás közben.
Uri Geller csodáit már akkoriban sokan ügyes bűvésztrükknek gondolták: a tevékenységét szkeptikusan figyelők szerint a ceruza mozgását figyelve (vagy éppen tenyerében tartott tükrök segítségével) könnyedén reprodukálhatta a vele egy helyiségben ülő alany eltakart rajzát. Telepátiás mutatványai a Barnum-effektus körébe sorolhatók: ennek segítségével egyrészt az állításai kellőképen általánosak ahhoz, hogy az illető magára nézve pontosnak ítélje őket, másrészt pedig a „cold reading” technika segítségével gyakorlottan olvasott beszélgetőpartnere verbális és nonverbális reakcióiból. Nagy nyilvánosság előtti jóslatai azonban rendre csődöt mondtak: mint azt fő ellenlábasa, James Randi kimutatta a brit The Sun című újságban, a sporteseményeken azon csapatok és játékosok, melyeknek győzelmét megjósolta, gyakrabban veszítettek, mint nyertek.
Ami ennél jóval szomorúbb, és etikai aggályokat is felvet, az az eltűnt emberek utáni kutatásainak kudarca. A parafenoménok ugyan hivatalosan nem álltak a rendőrség rendelkezésére, az elkeseredett szülők és családtagok azonban érthető módon minden lehetséges úton szerettek volna hozzátartozójukról hírt kapni, vagy legalább azt tudni, él-e még. Emlékezetes Farkas Helga esete: a 17 éves lányt 1991. június 27-én este rabolták el Orosháza és Szeged között, majd édesapjától félmillió német márka váltságdíjat követeltek. A család Uri Geller segítségét kérte, aki elvállalta, hogy segít a kutatásban, természetesen nem ingyen. Geller először azt állította, Helga él, de nincs Magyarországon, és az sem biztos, hogy elrabolták: lehet, hogy elszökött. 1992 februárjában a Magyar Televízió egyik műsorában üzent az emberrablóknak, „Nézzetek a szemembe, ott látjátok a papát, a mamát, a testvért, a barátokat, a magyar embereket. Engedjétek szabadon, ha nem ma, akkor holnap, holnapután. (…) Szépen beszélek hozzátok. Ha Helga nálatok van, mindenki azt kéri, engedjétek szabadon. Ha már nem él, mondjátok meg a szülőknek, hol van a teste. Nézzetek a szemembe. Engedjétek szabadon Helgát!” Végül végigjárták Farkas Helga elrablásának helyszínét, ahol Uri Geller legnagyobb sikere az volt, hogy megtalálták a lány fél pár fülbevalóját. A család nagyon bizakodott a parafenomén tapasztalataiban és segítségében, de keservesen csalódniuk kellett: lányuk soha nem került elő élve.
