Kétség sem férhet hozzá, hogy Szabó Magda legszerethetőbb hőse az Abigél Kőnig tanár ura, aki kora pedagógiai módszerei ellenében lágyszívű tanárként és titkos segítőként támogatta a szigorú lánynevelő intézet növendékeit. Ki gondolná, hogy ezt a már-már eposzi figurát egy létező személy ihlette?
Gyerekkorunk pedagógusainak hatalmas a felelőssége: egy életre megutáltathatják velünk a történelmet, az olvasást vagy a testmozgást, de a segítségünkre is lehetnek, hogy felismerjük erősségeinket és kamatoztassuk őket. Szabó Magda intézeti évei alatt mindkét jelenséggel találkozott, de életében nagyobb nyomot a kedvesség, a megértés és az odafigyelés hagyott. Abigél című regényét franciatanára ihlette.
Magda az intézetben
Szabó Magda nem mindennapi kislány volt. Ki nem állhatta a zeneórákat. Viszolygott a táncóráktól. És értetlenül állt a cserkészet előtt. „Soha nem tudtam megérteni – mondta egyszer –, miért jó a hazának, ha én bizonyos bogokat tudok kötni spárgából, és azokat kartonra rögzítem.” Szeretett viszont fára mászni, és hobbiként latinul tanult édesapjával, Szabó Elekkel: „Elég meglepő családi képet nyújtottunk, ha valaki meghallotta, hogy apám mondjuk így szól hozzám: »vis ne ambulatum venire nata mea?« – s erre a kölyöklány teljes természetességgel azt felelte: »Faceamus carissime.«” És amikor éppen nem saját verseit körmölte a füzetébe, szívesen szavalta híres költők verseit.
A Dóczy Leánynevelő Intézet Szabó Magdával egy határozott, öntudatos és egyéni világlátású kislányt kapott, akinek egyéniségét nem befolyásolhatták az iskola vaskalapos tanárainak sarkos elképzelései. Osztályfőnöke, Péterffy László például egyszer széttépette vele a füzetét az osztály előtt, mert a Munkácsy Mihály Ecce homójának a kutya szempontjából írt elemzését lázadásnak vélte, és matematika- és fizikatanárával sem találta a közös hangot, aki egyben a cserkészparancsnoka is volt.
De barátnőivel, a Négyek társasága nevezetű titkos társasággal önmaga lehetett. Agancsossal, Rózsival és Olgával színdarabokat adtak elő, jósoltak, óra közben leveleztek és a templomból ellógtak a délelőtti matinéra. A tanárok között is akadtak olyan rokon lelkek, akik meglátták Magda tehetségét, és a szárnyaik alá vették.
Magyartanára íráskészségét fejlesztette: „Szondy György, maga is ifjúsági újságíró, szabályos edzés alá fogott. Rengeteget beszélgettünk. Soha, tizenegy éves koromban sem úgy szólt hozzám, mint egy gyerekhez, hanem mintha egykorúak s azonos képzettségűek vagy jelentőségűek volnánk.” Latintanárával, Nánay Bélával a nyelv iránti szeretetén osztozott, az elnéző franciatanár, Hettesheimer Ernő pedig olyan nagy hatást tett Magdára, hogy gimnáziumi évei után harmincöt évvel róla mintázta meg Abigél alakját.
Möszjő Kőnig
„Az intézet megszokta a vaskezet. Kőnig enyhe volt, osztályzatai is enyhék, ha valaki sírva fakadt az órán egy elégtelen felelet miatt, hajlandó volt mindjárt a következő napon javító felelésre szólítani. Bár a lányok folyton méltatlankodtak, milyen kordában tartják őket, annyira vérükké vált a fegyelem, hogy mihelyt valaki lazított a gyeplőn, s nem volt hozzájuk olyan szigorú, mint a többi, kinevették a gyenge kezű nevelőt. Kőniggel néha még tréfát is űztek, eldugták a szemüvegét, s úgy tettek, mintha lázasan keresnék. Kőnig állt a katedrán, dicsérte a lányokat, milyen figyelmesek, jók, udvariasak, az ötödikesek meg pukkadozva adták kézről kézre nagy pápaszemét a pad alatt” – írta Szabó Magda az Abigélben.
A regény elején Kőniget gyenge akaratú, szórakozott tanárként ismerjük meg, aki képtelen fegyelmet tartani az óráján, és aki sosem veszi észre, amikor tréfát űznek belőle. A történet végére viszont megtudjuk, hogy ő áll Abigél alakja mögött, aki, bármilyen nagy bajban is legyenek, segít a diákokon. Az emberséges és hazafias Kőniget Szabó Magda Dóczy-beli franciatanára, Hettesheimer Ernő ihlette. Alakját Merszi, Möszjő című írásában elevenítette fel:
„Möszjő lassanként olyan lett, mint egy legenda: ez az ember képtelen haragudni, indulatba jönni, ez se fegyelmezni, se büntetni nem tud, ez csak jó, elronthatatlanul jó, gyöngéd és udvarias, mint langyos fürdőben engedtük el magunkat az óráin.
Mi álltuk az edzést, kemény trénerek dolgoztak az izmainkon, Möszjő óráin pihentünk, még bosszantani sem volt érdemes, mert mikor megpróbáltuk, úgy tett, mint aki nem veszi észre. Utólag, míg elemzem, riadok meg, milyen kevés valóban jó embert láthattam életemben, hogy nem döbbentem rá idejében: előttem az abszolútum, az emberi ember, aki együtt sír velünk, ha valakit valódi gyász ér, s nem átallja azzal tölteni az idejét, hogy suta tévedéseink gubancát sorra kibogozza. Senkinél nem tanultunk olyan keveset, mint nála, de senkit sem szerettünk olyan gyöngéd, védelmező szeretettel; egy idő múlva megcsináltuk az ideológiát: egy szelíd fiúcskát kaptunk bizományba, nem illik visszaélni komoly erőnkkel, Möszjő az élet általunk túl hamar megismert, kemény és keserves oldalát nem ismeri, hát őrizzük áldott gyanútlanságát.”
Mielőtt az intézet franciatanára lett volna, Hettesheimer tartalékos tüzérségi százados volt az első világháborúban. „Möszjő átélt és látott valamit, az első világháború rettenetes eseményeit, annyi égő várost, hogy később úgy döntött, iskolánkat nem teszi terepasztallá” – írta róla Szabó Magda. Möszjő sejtette, talán tudta, hogy az első világháború lezárásával nem értek véget a megpróbáltatások, hogy Európa néhány évtizeden belül ismét csatatérré válik, ezért engedte, hogy tanítványai gyerekek lehessenek, amíg megtehetik.
De ez nem volt mindig világos a jóindulatát kihasználó lányok számára. Csak akkor értették meg Hettesheimert, amikor egy bükki kiránduláson egy bánkúti tisztáson letelepedve, a tábortűz mellett elővette világháborús naplóját és felolvasott belőle: „Az ellenség állandóan lőtte a hidat. Odalapultunk a töltéshez, gyalogság és tüzérség hosszú sorban állt előttünk. Reménykedtünk, hogy mire mi kerülünk a deszkákra, már elnémítják az ellenséges tüzérséget, de tévedtünk, egyre közelebb jutottak hozzánk a lövedékek. Összeszorítom ajkam, a lovamat jobb kézen vezetem, de balról jönnek a lövések, hát átfordulok az állat jobb oldalára, és átvezetem szakaszomat a túlpartra a srapnelesőben. A büszkeség és a kötelességtudat megint elnyomta a félelmet.”
A lányokat megbabonázta a szemükben hőssé váló franciatanár felolvasása, akire soha többé nem tudtak úgy nézni, mint azelőtt: „És mert sok volt a hadinaplóban a halál és a vér, mielőtt aludni vonultunk, azért elénekeltük a bánkúti tisztásnak, hogy a cifra palotának ződ az ablaka, és jöjjön már az a tubarózsa, mert igen várjuk. A szemem előtt átformálódó, a polgári létben Isten tudja, hány titkot őrző, első alkalommal férfinak érzékelt Möszjő adta élmény hatására jött létre harmincvalahány évvel később az Abigél.”
Szabó Magda a regény megírása után egy Münchenben élő nőtől kapott születésnapi ajándékot: a naplót, ami nagybátyjáé volt, a naplót, ami egy franciatanárrá lett egykori katona feljegyzéseit tartalmazták. Hettesheimer unokahúgát Abigélnek hívták.
