Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ma már szinte természetesnek hisszük, hogy a nők szavazhatnak, szabadon rendelkezhetnek a testükkel, vagy akár dönthetnek a szexualitásukról, azonban mindez néhány évtizeddel ezelőtt még nem volt magától értetődő.
A nők kemény küzdelmek árán vívták ki jogaikat, mozgalmaik képviselői úgy döntöttek, hogy nem tűrik tovább a társadalom által rájuk erőltetett szerepet, és mindent megtesznek azért, hogy ne csak kortársaik, de az őket követő nemzedékek is egy szabadabb világban élhessenek. Marta Breen és Jenny Jordahl Nagyszerű nők – A feminizmus története könyvükben képregényes formában mesélnek azokról a nőkről, akik megváltoztatták a történelmet.
1. Harriet Tubman és Sojourner Truth a rabszolgaság ellen
Az 1700-as és az 1800-as években nagyjából félmillió afrikai rabszolgát vittek Amerikába, ahol aztán az ő gyerekeiket is rabszolgának adták el. 1860-ra már több mint négymillióan éltek a kontinensen. Általában gyapot-, rizs- és dohányültetvényeken dolgoztak, ahol gyakran megfélemlítették és bántalmazták őket, akit pedig szökésen értek, kérdés nélkül megölték.
Herriet Tubman is ebbe az embertelen világba született, szülei rabszolgák voltak, akiktől hatéves korában szakították el, majd egy messzi ültetvényre vitték, ahol kegyetlenül bántak vele. Egyszer egy nehéz tárggyal dobták fejbe, ami után két napig feküdt eszméletlenül, mire magához tért. Az eset után élete végig fájdalmai voltak. Huszonhét éves korában úgy döntött, nem tűri tovább a megaláztatásokat, ezért megszökött. Egészen Philadelphiáig jutott, ahol akkorra már betiltották a rabszolgaságot, de mégsem tudta gondtalanul élvezni a szabadságot. Visszatérve sorstársaihoz szökési terveket és útvonalakat dolgozott ki, és az éj lepje alatt több száz rabszolgának segített megmenekülni az ültetvényekről, akikre fegyvert fogott, ha félelmükben mégis vissza akartak térni. Harriet, a „Fekete Mózes” fejére negyvenezer dollár vérdíjat tűztek ki, mégsem tudta senki sem elfogni.
1852-ben megjelent Harriet Beecher Stowe Tamás bátya kunyhója című regénye, ami a rabszolgák szemszögéből mutatta be az egyesült államokbeli rabszolgaságot. A könyv olyan népszerű lett, hogy ebben az időben a Biblia után a második helyen állt az eladási listákon, hozzájárult ahhoz, hogy az emberek szeme végre kezdett kinyílni. 1861 márciusában aztán Abraham Lincoln lett az elnök, aki kezdeményezte a rabszolgaság eltörlését. A hatalmas ültetvényekkel rendelkező déli államok tiltakoztak és függetlenségüket követelték. A kérdést a több mint hatszázezer katona halálát követelő polgárháború oldotta meg, aminek a végén felszabadították a rabszolgákat, a fekete férfiak pedig szavazójogot kaptak.
Nem csak a rabszolgaként felnőtt Sojourner Truth jött rá, hogy amíg a színes bőrű férfiaknak lehetnek jogaik, az ugyanilyen nőknek pedig nem, addig az ő helyzetük változatlan marad, a férfiak továbbra is uralkodni fognak rajtuk. A rabszolgák felszabadításért és a nők jogaiért folytatott küzdelem szorosan összefüggtek. 1869-ben megszervezték az első amerikai nőjogi szervezetet, amiben többek között Herriet Tubman is részt vett. Sojourner Truth 1826 végén legkisebb lányával maga mögött hagyta az ültetvényt, ahol dolgozott. A többi gyermekét nem tudta magával vinni, a törvény ugyanis csak azokat szabadította fel, akik húszas éveikig szolgáltak. „Nem elszöktem, mert azt gaztettnek tartottam, csak távoztam, mert arról úgy éreztem, rendben van” – mondta. A bírósághoz fordult, hogy visszakaphassa gyermekeit, és ő lett az első fekete nő, aki pert is nyert a fehérekkel szemben. Hetvenéves korában beszédet mondott egy emberi jogi találkozón.
2. Millicent Fawcett, Emmeline Pankhurst és a szüfrazsettek
Az 1880-as évekre egyre több országban alakultak olyan szervezetek, melyek azért harcoltak, hogy szavazati jogot adjanak a nőknek. A feministák képviselői nemzetközi hálózatot hoztak létre – meglátogatták egymást, konferenciákat tartottak. A feminista mozgalom az Egyesült Királyságban volt a legjelentősebb.
Millicent Fawcett írónő komoly munkát fektetett abba, hogy befolyásolja az ország politikusainak a szemléletét, 1897-ben megalapította a nők szavazati jogáért küzdő társaságok egyesületét, de a brit államférfiak meggyőzése nem volt egyszerű feladat. A nők szavazati jogáról kezdett vitát nem tartották olyan fontosnak, hogy foglalkozzanak vele, az ellenmozgalmak pedig biztosan hitték, hogy a nők természetében nincsen benne a politika.
A feministáknak hamarosan elfogyott a türelmük. Emmeline Pankhurst háztartásbeli úgy vélte, eljött az ideje, hogy új, harciasabb eszközökhöz nyúljanak. Egyesületének tagjait szüfrazsetteknek nevezték, ami a választójogért harcoló nőket takarta, akikhez lányai is csatlakoztak. A szüfrazsettekhez főként olyan radikális felső osztálybeli nők csatlakoztak, akiknek volt energiájuk a politikával foglalkozni, de a mozgalmukban tanárok, ápolónők és gyári munkások is részt vettek. A férfiakat megdöbbentette, hogy mennyi mindenre képesek a nők: bombatámadásokat intéztek, tűzeseteket okoztak, rácsokhoz láncolták magukat, vagy postaládákat robbantottak fel, hogy felhívják magukra a figyelmet. A legnagyobb veszélyben azok a nyilvános helyek voltak, amiket kizárólag férfiak látogattak, sok golfklubba például egyáltalán nem engedték be a nőket. Az 1913-as szezon golfozóit ezért a „Ha nincs választójogunk, nem golfozhattok” fűbe nyírt felirat várta. A szüfrazsettek két leghíresebb akciója az volt, amikor felrobbantották a későbbi miniszterelnök, David Lloyd házát, és amikor Emily Davison egy versenyen V. György lova alá vetette magát, a nő belehalt az elszenvedett sérülésekbe.
Sokan nem értettek egyet a szüfrazsettek erőszakos cselekedeteivel, Millicent Fawcett például úgy gondolta, hogy ezzel a hozzáállással csak arról győzik meg a férfiakat, hogy nem elég érettek a szavazójogoz. Pedig ezek a nők valójában senkinek sem akartak ártani, kizárólag üres épületeket gyújtottak fel, a legnagyobb áldozatok ők maguk voltak. A rendőrök sokszor megverték és letartóztatták őket. Emmeline Pankhurst – ahogyan több száz nőtársa – többször is börtönbe került. Mivel nem akarták őket politikai foglyoknak nyilvánítani, éhségsztrájkba kezdtek, a rendőrség pedig fájdalmas és veszélyes módszerrel etette meg őket, aminek következtében többen tüdőgyulladást kaptak vagy más sérülést szereztek. Bevezették a „macska-egér törvényt”, ami szerint a legsoványabb éhségsztrájkolókat szabadon engedték, és amikor felépültek, ismét letartóztathatták őket.
A szüfrazsettek küzdelmének az 1914-ben kitört világháború vetett véget. Csatlakoztak a hazájukért folytatott harchoz, sokan önkéntes hadiápolóként dolgoztak. Hirtelen nagy szükség lett a nőkre, szabadon engedték a bebörtönzött feministákat. Átvették a harcmezőkre került férfiak munkáját. Mire a háború véget ért, a politikusok is belátták, hogy a nők sokkal többre képesek, mint a gyereknevelés vagy a háztartás vezetése. 1918-ban az Egyesült Királyságban a harminc év feletti nők megkapták a választójogot. A korhatárt csak tíz évvel később igazították a férfiakéhoz, a huszonegy évhez. Korlátlan szavazójogot a világon először Új-Zélandon 1893-ban, Európában pedig Finnországban 1906-ban kaptak a nők. Magyarországon 1918-ban, előbb, mint a spanyolok, a franciák vagy az olaszok.
3. Szapphó és a homoszexualitás
Ahogyan a rabszolgaság ellen és a nők egyenjogúságáért vívott küzdelem kéz a kézben járt, úgy a feminizmus és a homoszexualitás is – ahogyan minden, az egyenlőségért folyó harc. A homoszexuálisokat hosszú évszázadokon át üldözték és üldözik még ma is néhány országban. A férfiakra mindvégig sokkal nagyobb figyelem irányult, törvények mondták ki, hogy nem léphetnek egymással szexuális kapcsolatba, a nőkkel azonban olyannyira nem foglalkoztak, hogy meg sem fordult az emberek fejében, hogy akár ők is egymásba szerethetnek.
Az első, általunk ismert ikonikus leszbikus nő az időszámításunk előtt 7. és 6. század fordulóján élt költőnő, Szapphó volt. Leszbosz szigetén okította tanítványait, akik nem csak a rímekkel, a testi szerelemmel is megismerkedhettek. A történelem folyamán azonban a homoszexualitást nem művészetként, hanem mentális betegségként értelmezték. Sokan elmegyógyintézetbe kerültek, vagy ima és ördögűzés segítségével próbálták megváltoztatni szexualitásukat.
Hitler a második világháború alatt végleg le akart számolni a homoszexualitással, a Gestapo listáján több mint egymillió homoszexuális német férfi neve szerepelt, sokukat koncentrációs táborba küldték. Mivel a nácik úgy gondolták, hogy a nőket sokkal könnyebb arra kényszeríteni, hogy heteroszexuális életet éljenek, őket nem üldözték így. A háborút követően sok országban homoszexuális mozgalmak szerveződtek. A melegek megítélésének egyik fordulópontja az volt, amikor 1969-ben a New York-i Stonewall melegbárban a rendőrök „rutinellenőrzést” tartottak – nem először. A vendégek megelégelték a folytonos zaklatást, még aznap az utcára vonultak. Harcok kezdődtek a homoszexuálisok és a rendőrök között, amiben transzneműek is részt vettek, például az aktivista Marsha P. Johnson. Az eset elkezdte felnyitni az emberek szemét, ez lett a Pride mozgalom kiindulópontja is.
1989-ben Dánia lett az első ország, ahol elfogadták a homoszexuálisok élettársi kapcsolatát, 2001-ben pedig Hollandia engedélyezte a melegházasságot. De a homoszexualitás még mindig több mint hetven országban tiltott, hét országban pedig halállal büntetik.
